Kitört a nyári szünet! Szombat hajnali 4-kor elindultunk Magyarországra. Blanche akkor még azt mondta, hogy negyed 7 körül otthon is leszünk, de tudtuk, hogy meg kell állni enni, tankolni, meg miegymás, ugye.

Mi már sok-sok éve nem a Köln-Frankfurt útvonalon indulunk el, hanem a 411-esen dél felé, de nem megyünk át Luxemburgba sem, hanem Verviers felé át Németországba, majd Kaiserslautern-Mannheim-Heilbronn, majd Nürnbergnél rámegyünk arra az autópályára amelyik Köln felől jön. Erre picivel hosszabb az út, az utazási tervezők szerint 23 perccel, de eddig még soha nem álltunk ezen az úton dugóba, soha nem kellett ott rostokolni a totyogó autók között akár órákig. Többnyire mire elértünk Nürnberghez akkorra már valahogy arra sem szokott olyan sok autó lenni.

Kivéve most! A kerülő utunkon nem is volt semmi baj, de mikor Nürnberghez értünk, akkor bizony a 3-asra kikanyarodva megállt az élet. Szó szerint. El sem tudom gondolni, hogy mi lehetett előtte a 400 km-en keresztül! Elszomorodva láttuk, hogy itt bizony nem lesz 7 körüli érkezés! Aztán Blanche bedobta magát, hogy ne unatkozzunk. Ilyeneket mondott:

– Az út teljes szélességében megszűnt (ez igaz is volt, egyszer csak totálisan megszűnt az autópálya, kerítés keresztbe, út felszedve!)
– Emberek az úton (később láttuk, hogy három autó összekoccant egy hidon)
– Állatok az úton (másik helyen az ut mellett állt egy autó, talán elromlott, mellette ültek emberek és közöttük egy kutyus, erre gondolhatott vajon?)
– Emberek az úton (újabb lerobbant autó)
– 18 km akadozó forgalom (akkor már legalább 20 km óta lépésben jöttünk, meg is köszöntük, hogy felébredt végre, de a nagy meleg rovására írtuk a késlekedését)
– szembe jövő autó (húzódjunk le a szélső sávba és óvatosan vezessünk, nehéz lett volna, dugig volt mindkét sáv)
– baleset

Tankolni lehetett, csak éppen minden  helyen kígyózó sorok voltak a benzinkutakon (még jó, hogy Blanche tartotta magát a jól megszokott kajálásához, így volt még benzinünk). Nem volt mit tenni, az Osztrák határon meg kellett állni, még itt volt a legkisebb sor, hogy autópálya-matricákat   vegyünk mindkét országba. Gyuszi jön nagy morogva, hogy ezek mind szlovákok! Mit keresnek ezek itt. Na azzal megint el tudott tölteni egy kis időt, míg a térképet bogarászta, hogy hol is kellene elmenniük rövidebb úton, ne szaporítsák itt a kocsik számát. Mondtam neki, tán egy lepedőre kiirhatná a jó tanácsokat, aztán huss, el is tűnnének körülünk. 🙂

És valamit meghallhattak, mert szépen el is koptak. Át tudtunk vágtázni Ausztrián, de akkorra már olyan hátrányban voltunk, hogy még rágondolni is rossz volt, hány órája utazunk. 

Átrobogtunk a magyar határon, majd mérgünkben meg álltunk az első benzinkútnál és magunkba tömtünk 1-1 túrós rétest, attól kicsit erőre kaptunk. 🙂 

Pest szép volt, mint mindig, örültem, ha már így alakult, akkor legalább este értünk ide. Szeretem a várost este a sok fénnyel, a hidakkal, régi épületekkel. Világítottak a Nemzeti Színház fényei, a Dunán átívelő hidak szépen egymás mellett, messziről lengette már a Szabadság szobor felénk a pálmafaágat. Az Andrássy úton megláttuk a nemrég leégett egyik palotát (Dávidnak majd meg kell mutatnom), és hát itt vannak a srácok még mindig a Hősök terén. 🙂 Kézen fogva sétáló emberek minden felé, enyhe az éjszaka, fél 10. A műjégpálya helyén most békésen ringatózott a sötét víztükör, és Anonymus sem mutatkozott be szerintem most sem a Vajdahunyad vára udvarán. 

Aztán az utolsó vágta, végig az M3-ason, mert már várnak ránk. Mire kiértünk Pestről teljesen besötétedett. Fura volt, hogy mennyire sötét minden. Bár pár éve már Belgiumban sem világítanak az autópályákat végig kísérő  világító  gyöngyszemek (én hívom így őket, mert tényleg olyanok 🙂 ), csak késő estig és korán reggeltől míg nem világosodik rendesen, de így is vannak elég  nagy  szakaszok,  ahol a nagy sárga égők nappali világosságba burkolják az utat, kertet, szántót, alvó bocit, bárányt. Most viszont ezek sem voltak, csak a fekete sötétség. És nagyon fekete volt. Fura volt. 

Blanche is elfáradt, már nem szólt semmit! Csak érjünk már oda. 10.23-kor gördültünk az ismerős ház elé, Barnuskánk és a nagyszülők ölelő karjába. Gyors, nem, nem, inkább lassú számolgatás után bizony kiderült, hogy sikerült 18 órát utaznunk. Mindezt azért, mert volt egy szakasz, Nürnbergtől Passauig, ahol éppen lehetetlenség volt közlekedni. Aztán itthon kiderült, hogy a törökök is pont ekkor indultak el, hogy meglátogassák családjukat Törökországba és bizony más országokba is óriási dugókat okozva ezzel. De hát ők is oda igyekeztek, ahová mi. Haza. Szerencsésen megérkeztünk és remélem mindenki odaért ahová elindult. 

Általában 14-16 óra alatt megtesszük az utat, most ez így sikeredett. De biztos ismeritek azt az érzést, hogy már beszélni sem, de aludni sem tudsz. Amikor egyszerre nem tudod kipihenni magad, mert ez nem olyan fáradtság!

És nagyon büszke voltam a kezemre, mert levezettem a szokásos adagomat, igaz a végére már mindenfelé ment a csuklóm, de rendben volt. Most kiheveri a viszontagságos utat, mert még haza is kell mennünk, de addig van idő.