Kicsi forrongás volt a tegnapi poszt után! Köszönöm, hogy a szívemhez közel lévők értették, hogy nem a facebook-ról és a like-okról volt szó, hanem az emberi értékekről! És senki ne keressen és kutakodjon, hogy vajon róla írtam-e, mert elárulom, nem. Én is furcsa úton találtam bizonyos bejegyzésekre, fogalmam sincs már kitől hová kattintottam és jutottam a tegnapi véleményemre. De egy tuti, akiket ismerek, azokról nem szóltak a példálózások, ha meg azok közül akik olvasnak de nem ismerem őket és magukra vagy az említett esetekre ismertek, bocs. Örüljünk, hogy névtelennek lehet néha maradni. Célom nem a bántás volt, inkább az elgondolkodás! 🙂

De megmutatom a másik oldalt! Van pár család itt Belgiumba, akik közel, sőt nagyon közel állnak hozzánk, sőt, még annál is közelebb! 🙂 Hála értük! Van, akit bármikor felhívhatunk, van aki vagy a telefont vagy a chat-et kapja elő, ha már gyanúsan sok napja eltűntem. Van kevés, nagyon kevés ember, akik a legbensőbb titkainkat is megoszthatjuk, és ez jó. Nem kell ilyen ember 100, igazából elég 1-2, és ez meg is van! Olyanok, akiknek ha elmondom mintha a falnak mondtam volna, megőrzik titkainkat. Mert tudjátok, biztos ismeritek azt az érzést, hogy muszáj, nem tehetünk róla, de muszáj elmondani valakinek. És nem mindegy ki ez az ember!

És hát kell lenni olyannak, akivel jó lenni. Csak úgy, minden nélkül. Nem kell semmi felhajtás, csak miattuk, miattunk. Mert adunk és kapunk. Mert lehet dumálni, nevetni, mesélni és mesét hallgatni, jókat enni és érzi az ember, hogy mennie kell, de nem akar, de elfogytak az órák és aztán jóleső hiányérzettel haza menni. Na, ilyenek az értékes emberek, akik vannak, kincsek és meg kell becsülni őket. 🙂

Nemrég az egyik ilyen kis baráti családdal elmentünk Antwerpenbe. Megterveztük, tartottuk magunkat az időpontokhoz, mert ott bizony egy kicsi virágszál vigyorog a babakocsiba, aki a legfontosabb, tehát hozzá alkalmazkodunk mind.

Szégyen, nem szégyen, itt van Antwerpen Brüsszeltől 20 percre, de mi csak talán ha kétszer voltunk ott, akkor is csak berohantunk meg ki. Pedig tetszett amit láttam, de valahogy nem volt kedv? Vagy nem is tudom. Na de most itt volt az ideje, volt aki elvitt minket, volt aki megmutatott dolgokat és jó volt eltölteni egy délutánt a tavaszi napsütésben. Ebédelni, sétikálni, beszélgetni, kávézgatni, rácsodálkozni.

És a nap végén egy csokigyárba, boltba vittek el minket, ahol olyan fini kávét ittunk,

mint még soha, és vettünk egy egész táska csokit a gyerekeknek.

Itt készítettem pár fotót, majd megmutatom azokat is. 🙂 Közben a fiuk jót dumcsiztak, megalapozva a következő telefonok és találkozások témáját, minket csajokat meg nem kellett félteni, ugye.

Kellenek az ilyen napok! Nagyon kellenek! Amikor csak rohanunk, meg tesszük a dolgunkat, akkor időnként lassitani kell. Szóval jók ezek a napok, amikor azt hiszed nem csinálsz semmit, pedig de, nagyon is. Élsz! 🙂 

Itt vannak a fotók, nézzétek csak ezt a ruhát! Csokiból van:

Ismerős ez a nagy család? Én nagyon szerettem őket, kár, hogy a mai gyerekeknek fogalmuk sincs kik ők:

Egy puszit? 😀

Húsvétra hangolódva:

Az ifjú pár:

 

Ha már Belgium, akkor ugye Napóleon nem maradhat ki, aztán pedig ott egy csokiból megformált szobor, a csokigyár gazdájáról:

 

Ha valakinek elvonási tünetei vannak a csokitól, akkor jön a csokinővérke és csoki pasztillával meggyógyít:

 

 

Szakértő szemek pásztázzák a polcokat! 🙂 Nagy gondban van, mert nem az a kérdés melyikből vigyünk haza, hanem hogy melyikből ne. Talán a szalonnás csokit kihagyjuk? 🙂