Na, akkor egy kicsit kekeckedjünk, mert azért foglalkoztatnak dolgok engem is!

Több ismerősnél is olvastam, hogy megsértődnek, nem tetszik nekik, ha valaki, vagy valakik nem nyomnak rá a like gombra az általuk feltett dologra a facebook-on. Mintha ez egy verseny lenne! Nemrég igen érdekes szópárbajt olvastam, repkedtek a végén a felmenők, meg a rokonok is. Egy like-ért? Azért, mert az ismerős nem nyomott. Vagy nem nyomott időben. Néha már azt érzem, mennyivel jobb volt régen, a facebook mentes időszakban, meg ennyi technikai háttér nélkül. Miért is?

Én még emlékszem, hogy a faluban csak “bizonyos” embereknek lehetett telefonja. Ezért aztán ha beszélni akart egyik ember a másikkal, hát felpattant a bicajra (főleg mert esetleg még nem volt kocsija sem), vagy elsétált a szomszédba és személyesen találkoztak. Kezet fogtak, puszit adtak egymásnak, örömködtek, fizikálisan találkoztak, ha szükség volt rá naponta többször is.

Ma mi történik? Valami van, akkor felveszed a telefont, vagy ugrasz a facebook-ra. Persze, megbeszélni lehet most is, de hol marad a személyes találkozás érzése, lényege? Szomorúan tapasztalom én is, hogy bizony hetek, vagy akár hónapok telnek a nélkül, hogy találkoznék valakivel, miközben lehet hetente beszélünk. És nem is olyan szorosak ezek a kapcsolatok, néha azt érzem, mert talán nem dolgozunk meg érte, nem hozunk áldozatot? Nem fordítunk rá időt? Rohanunk. 😦

És nem is ismerjük egymást, felszínesek az ismeretségek. És lehet az egyik ember többet gondol bele az ismeretségbe, ő már-már barátságot sejt, amikor döbbenten veszi észre, hogy az a valaki nem like-olta a zöldséges kertjéről a képet. Pedig milyen pedánsan állnak a sorok és vonalzóval sem lehetne szebben elválasztani az ágyásokat. És akkor jön a durca, jobb esetben, rosszabb esetben a veszekedés, a szitkozódás és már oda is a “barátság”. Ami barátság volt tényleg, ha ennyi elég volt a veszekedéshez? Vajon egyáltalán találkoztak-e valaha ezek az emberek? Lehet ha megnézzük egyik Makón, másik meg Jeruzsálemben lakik? 

Félreértés ne essék, nem a barátságok ellen vagyok, sőt, aki ismer, az tudja mennyire értékes nekem egy-egy ember! Mondom, aki ismer! Olyan ember nekem is van, akit szívesen megölelgetnék már, évek óta levelezgetünk időnként, de még soha nem találkoztunk. Hogy miért? Igen, van amikor csak a kölcsönös szimpátia miatt, de ezer km-ek választanak el minket meg pár óceán, de van olyan is, akivel akármit is teszünk, nem jön össze az a bizonyos ölelés. Vajon miért? Egyszer-egyszer eszembe jut, hogy talán nem véletlenek ezek, félünk, hogy valamit elveszithetünk a találkozás, a megismerés alkalmával?

De mondok jót is! Több olyan emberrel viszont találkoztam, akiket pl. a facebook-nak köszönhetek vagy a blogvilágnak és annyira jó volt! De ők is akarták! Miért? Sajnos nem tudom, talán egy húron pendülünk? És én annyira várnám az újabb találkozást Timivel, Ypszivel, Nikol-lal, stb. Most sajnos ezeket a kártyákat osztották nekünk. Azt is érzem, hogy mások bizonyára mesterségesen, de eltávolodtak. Őket is a facebook-nak köszönhetem, de lazul a “barátság”, az ismeretség. Néha gondolom megkérdem miért, de aztán meggondolom. Elfogadom. Nem átkozódok, nem kiabálok. Én nem mondom, hogy ez jó, de én inkább ezt választom. Már nem kapok ezektől az emberektől like-ot. Bánt? Bántott. Elfogadtam, rájöttem, hogy nem ez a lényeg. 

Telnek az évek, változunk. Megismerkedünk emberekkel, ők is változtatnak minket. Ami egyszer érdekes volt, mára már nem az. Miért? Ki tudja. Régen bújtam minden kismamás, gyerekekkel foglalkozó újságot, könyvet. Ma már nagyok a gyerekeim, más az érdeklődési köröm. Hiányzik? Igen, nagyon. Régen hímeztem, horgoltam, varrtam,most már mással kellett megvarratnom, mert nem bírják a kezeim. Más lettem én is. Hogy jobb-e vagy rosszabb azt nem tudom, mindenki ítélje meg maga.

Néha elkedvetlenedek e miatt a facebook miatt. Néha eszembe jut egy pillanatra, hogy törlöm magam, mert nem akarok részt venni ebben. De akkor eszembe jutnak azok az emberek, akiket vissza adott a facebook. A gimis osztálytársakat, akik ha néha is, de írnak és hálás szívvel gondolok rájuk, mert életem négy évét velük töltöttem nap mint nap. És bár két osztálytalálkozón sem tudtam ott lenni, mégis írnak, nem felejtettek el, mosolyra húzódik a szám, amikor látom ők írtak. A sok távbarátot, akik kedvesek, írnak, szólnak, néha ha úgy adódik felhívnak innen-onnan a nagyvilágból és ők nem is látják, ha egy-egy könnycsepp csordogál az arcomon a beszélgetés közben, mert örülök, hogy vannak, még csak így is.

Az emberek türelmetlenek, szaladnak, nem állnak meg, mert fontos dolguk van. Nem gondolnak bele, nem látják a dolgok lényegét, hebehurgyák, hirtelen haragúak. Kiadják magukból a felgyülemlett mérget aztán rohannak tovább. Megosztanak pár cirkalmas, jól hangzó, szép keretbe foglalt írást, verset, pedig fel sem fogják mit jelent a másik cipőjében járni kifejezés, meg a ne ítélkezz a másik felett, mert aztán meg azt látom, hogy nem az előbbieket követik. A következő oldalon jól beszólogatnak vagy osztják az észt és megint csak rohannak tovább. Biztos, hogy erre van szükség?

Tényleg ennyiből áll az élet? Na ne csináljátok már, nálatok nem vágtáznak a napok? És tényleg a facebook-on kell élni?

A facebook-os megosztásnál egy kis beszélgetés volt, van, az alábbi még ott szakadt ki belőlem, ha esetleg nem értené valaki mi ennek az írásnak a lényege:

Drágáim, itt nem is a like-okról van szó igazából, hanem az emberi értékekről, amit érzünk azok minőségéről. Szerintem a like-ok nem olyan fontosak. És mit csinálnátok, ha nem lenne fb? Egyszer csak kikapcsolná valaki a gombot? Elgondolkodtatok akkor hány ember lenne mellettetek, ki lenne az a barát, akire ténylegesen számíthattok?