Szótlanul elmenni e nap mellett nem lehet. Hiába sütött ma csodaszépen a nap melengető napsugaraival, ilyenkor mégis szomorúság is költözik a szívembe. 

Megvárt, még jobban is lett  talán (vagy csak én akartam azt látni?), rám is nézett  szomorú szemeivel, szorongatta Gyuszi kezét. Vissza kellett jönnünk a gyerekekhez, majd másnap örökre lehunyta szemeit.

De ő örökké él emlékeinkben és ez már így is marad mindig. Hihetetlen, de Dávidban látom néha gesztusait, hallom reagálását dolgokra és sokszor édesapa jut eszembe róla. És pont nemrég is volt ilyen. Pedig elvileg lehetetlen.

Hálás vagyok az időnek, mert ma már bármikor tudunk róla beszélni torokszorítás nélkül, időnként mosolyogva, vagy mosolyt csal arcunkra az emlékek félelevenítésekor, pont úgy, mint akkor. 

Juhász Gyula nagyon szépen írta le:

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.