Tegnap Gyuszi elvitte Esztikét, Dávidot és Barnust a közeli játszóparkba, a Walibi-be. Olyan ez itt, mint egy vidámpark. Több is van Belgiumban, de ez itt van a szomszéd városban.
Már dél felé járhatott az idő, mikor Gyuszi a gyerekekkel közölte, hogy ő ezt nem bírja tovább, a harmadik hullámvasút után szabadjára engedte őket, engem meg felhívott, hogy elmesélje kalandjukat. Mert ugye az mindig van, nálunk valakivel mindig történik valami. 🙂
Épp a második hullámvasútszerűségről szálltak le, amikor Dávid a zsebéhez nyúlt és riadtan mondta, hogy nincs meg a telefonja. (Ezért a telefonért ő nagyon sokat dolgozott, erre a telefonra vágyott és azóta is nagyon szerette!) Na, elkezdték keresgélni, mentek a parkba, az indítókhoz, de nem találták, még a kis tavat is átvizslatták, ami fölött el megy a hullámvasút.
Dávid nagyon elkeseredett, látszott rajta, hogy rendkívül szomorú volt. Egyszer csak eszébe jutott, hogy nem-e még a kocsiban esett ki. Gyorsan kiment, de sajnos nem volt ott sem. Szomorúan bandukolt visszafelé, már el is döntötte, hogy szól a többieknek, hogy ő kiül a kocsiba, de neki ezek után nincs kedve szórakozni és az ő kedvüket sem szeretné elrontani. Aztán ahogy visszament a kapunk, meglátta az információt. Gondolta, hogy tesz még egy próbát, hátha, hátha.
Bement, és szépen elmondta, hogy mi történt. Biztos látták rajta a hölgyek a kétségbeesést, mert az egyik mindjárt a telefonért is nyúlt Első telefon, ott nem találtak semmit. Második telefon, nagy beszélgetés, hallgatás, megint beszélgetés, susmogás, majd Dávid felé fordult és megkérdezte, hogy van-e a telefonon valamilyen ismertető jel. Hát nem, mert vigyázott rá mint a szeme fényére, össze sem ragasztgatta, nincs ismertető jele. De valamit mégis, mondjon a telefonról, csak pár szót. Aztán eszébe jutott, hogy PSP-s telefon. Erre mosolyogva bólogat a hölgy, hogy találtak olyasmi telót. Dávid kb. a plafonig ugrált, a kedves hölgy próbálta csitítgatni, hogy hát ne örüljön, mert nem biztos azért még hogy az övé, meg lehet nem is olyan telefon, nem-e félreértett ő is valamit a telefonba. Aztán ballagott egy biztonsági őr, kezében egy telefonnal. Dávid megismerte, az övé, vagy legalább is olyan mint amilyen az övé. Na de hogy bizonyítsa be, hogy tényleg ő a gazdája? Aztán kiderült, hogy a telefon nem működik, mert kiesett az akkumulátor. Szépen összerakta, beírta a kódot és már ki is derült, hogy ki a jogos tulajdonosa. Gyerekem szája vigyorba szaladt és úgy is maradt, láttam, még este is! 🙂 Az idős hölgyet megölelgette, mondta neki, hogy nagyon szereti és boldogan rohant a többiekhez.
Mint kiderült az egyik hullámvasúton kicsúszhatott a zsebéből és a fékezésnél pedig a sínek alá esett. Valaki meg szólt az ott dolgozóknak, hogy látott egy telefont, kivették és várták hátha jelentkezik érte valaki.
Elmesélték este is újra a történetet, és nagyon örültem ennek. Én különben is szeretem a belgákat, nem szeretem ha balgázzák őket, meg leszólják. Igen, mások mint a magyar emberek. És? Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszabbak! Nekem. És most az volt a következő gondolatom, hogy vajon Magyarországon is visszakerült volna-e a fiamhoz a telefonja? És nem, tényleg nem vagyok rossz indulatú, de ez jutott eszembe, és tudom, hogy sajnos joggal.
Na de mindegy is, egy a lényeg, a teló megmenekült, egy pici karcolással megúszta a kalandot, Dávid boldog, szép napot töltöttek utána az Apukájukkal és ettől több nem is kell, azt hiszem. 🙂 Ugye? 🙂
Hát, akkor egy Mo-i jó példa:
Barnit és Olit vittem egyik héten úszótáborba a szomszéd faluba, egy nyugdíjas otthonhoz. Barni ölében volt a táskám, persze nyitva. Mikor kinyitotta a kocsiajtót, a táska fejjel lefele kiesett. Felmarkoltam, de nem is figyeltem, hogy bármi a földön maradt volna. Gyerekeket leadtam, kocsiba beültem és elmentem bevásárolni. Ott fel akartam hívni az uram valamiért, de nem találtam a telefonom. Túlságosan nem izgattam magam, mert máskor is hagytam már otthon, bár rémlett, hogy reggel a táskámba tettem, de nem foglalkoztam vele tényleg. Aztán hazaértem a bevásárlásból, amikor a szomszédasszonyom szaladt, hogy várjak, mert mondania kell valamit. A telefonom a táskából a boruláskor valószínűleg becsúszott a kocsi alá és én szépen ott hagytam a parkolóban. Valaki megtalálta, nem tudom ki és leadta a portán. Aztán a biztonsági őr meg pár hölgy, próbálták kideríteni, hogy kinek is szóljanak a telefonban található nevek között, hogy hol az elveszett telefon. Végül, az uramra esett a választásuk, aki Drágaszágom néven fut benne. Felhívták, de nem vették észre, hogy bekapcsol az uram telefonjának az üzenetrögzítője. Nem kis derültséggel hallgattam meg én is este, hogy micsoda kupaktanács alakult ki a helyzetre és milyen aranyosak, ahogy győzködik egymást, hogy “az a drágaszágom jónak tűnik, küldjünk neki egy sms-t” és hasonlók 🙂
Szóval, itt sem reménytelen :)))
Örülök neki, hogy neked is volt ilyen kellemes tapasztalatod. Én csak azért fogalmaztam igy, mert hasonló dolgok már előfordultak velünk itt, mig Magyarországon az ellenkezője inkább, sajna. De jó ha változik ez, én csak örülök neki! 🙂