Címkék

, , , , , ,

Tegnap Gyuszi elvitte Esztikét, Dávidot és Barnust a közeli játszóparkba, a Walibi-be. Olyan ez itt, mint egy vidámpark. Több is van Belgiumban, de ez itt van a szomszéd városban.

Walibi

 

Már dél felé járhatott az idő, mikor Gyuszi  a gyerekekkel közölte, hogy ő ezt nem bírja tovább, a harmadik hullámvasút után szabadjára engedte őket, engem meg felhívott,  hogy elmesélje kalandjukat. Mert ugye az mindig van, nálunk valakivel mindig történik valami. 🙂

Épp a második hullámvasútszerűségről szálltak le, amikor Dávid a zsebéhez nyúlt és riadtan mondta, hogy nincs meg a telefonja. (Ezért a telefonért ő nagyon sokat dolgozott, erre a telefonra vágyott és azóta is nagyon szerette!) Na, elkezdték keresgélni, mentek a parkba, az indítókhoz,  de nem találták, még a kis tavat is átvizslatták, ami fölött el megy a hullámvasút. 

Dávid nagyon elkeseredett, látszott rajta, hogy rendkívül szomorú volt. Egyszer csak eszébe jutott, hogy nem-e még a kocsiban esett ki. Gyorsan kiment, de sajnos nem volt ott sem. Szomorúan bandukolt visszafelé, már el is döntötte, hogy szól a többieknek, hogy ő kiül a kocsiba, de neki ezek után nincs kedve szórakozni és az ő kedvüket sem szeretné elrontani. Aztán ahogy visszament a kapunk, meglátta az információt. Gondolta, hogy tesz még egy próbát, hátha, hátha. 

Bement, és szépen elmondta, hogy mi történt. Biztos látták rajta a hölgyek a kétségbeesést, mert az egyik mindjárt a telefonért is nyúlt  Első telefon, ott nem találtak semmit. Második telefon, nagy beszélgetés, hallgatás, megint beszélgetés, susmogás, majd Dávid felé fordult és megkérdezte, hogy van-e a telefonon valamilyen ismertető jel. Hát nem, mert vigyázott rá mint a szeme fényére, össze sem ragasztgatta, nincs ismertető jele. De valamit mégis, mondjon a telefonról, csak pár szót. Aztán eszébe jutott, hogy PSP-s telefon. Erre mosolyogva bólogat a hölgy, hogy találtak olyasmi telót. Dávid kb. a plafonig ugrált, a kedves hölgy próbálta csitítgatni,  hogy hát ne örüljön, mert nem biztos azért még hogy az övé, meg lehet nem is olyan telefon, nem-e félreértett ő is valamit a telefonba. Aztán ballagott egy biztonsági őr, kezében egy telefonnal. Dávid megismerte, az övé, vagy legalább is olyan mint amilyen az övé. Na de hogy bizonyítsa be, hogy tényleg ő a gazdája? Aztán kiderült, hogy a telefon nem működik,  mert kiesett az akkumulátor.  Szépen összerakta, beírta a kódot és már ki is derült, hogy ki a jogos tulajdonosa. Gyerekem szája vigyorba szaladt és úgy is maradt, láttam, még este is! 🙂 Az idős hölgyet megölelgette, mondta neki, hogy nagyon szereti és boldogan rohant a többiekhez.

Mint kiderült az egyik hullámvasúton kicsúszhatott a zsebéből és a fékezésnél pedig a sínek alá esett. Valaki meg szólt az ott dolgozóknak, hogy látott egy telefont, kivették és várták hátha jelentkezik érte valaki. 

Elmesélték este is újra a történetet, és nagyon örültem ennek. Én különben is szeretem a belgákat, nem szeretem ha balgázzák őket, meg leszólják. Igen, mások mint a magyar emberek. És? Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy rosszabbak! Nekem. És most az volt a következő gondolatom, hogy vajon Magyarországon is visszakerült volna-e a fiamhoz a telefonja? És nem, tényleg nem vagyok rossz indulatú, de ez jutott eszembe, és tudom, hogy sajnos joggal. 

Na de mindegy is, egy a lényeg, a teló megmenekült, egy pici karcolással megúszta a kalandot, Dávid boldog, szép napot töltöttek utána az Apukájukkal és ettől több nem is kell, azt hiszem. 🙂 Ugye? 🙂