Címkék

, ,

Miközben az írással kapcsolatos blogomon közzétettem néhány gondolatot a technikai fejlődés margójára, egy pillanatra megálltam, mert emlékek rohantak meg. Néhány gyerekkori dolgot idéztem fel, és amikor oda értem, hogy gyerekeink nem értik hogyan létezhettünk annak idején számítógépek nélkül, eszembe jutott, amikor cowboyok és indiánok voltunk.

nagyrede

fotó: redemet.hupont.hu

Szüleim néhány háznyira laktak a falu végétől, száz méterre tőlünk kezdődtek a termőföldek. Valamivel arrébb, egy völgyben patak folyik, néhány méter szélességű megműveletlen övezettel. Nem sokkal dél után kiszabadultunk az iskolapadból, és miután a házit megírtuk, várt minket a játék. A térdig sem érő búzamező végtelen prérivé változott, a patak pedig kanyargós kanyonná. Ha messzebb merészkedtünk, akkor elértünk egy ligetes részt, amit sűrű erdőnek nyilvánítottunk.

old_shatter

fotó: gyorplusz.hu

Abban az időben a westernfilmek korszakát éltük, ki nem hagytunk volna egy amerikai filmet sem, amiben pisztolypárbaj vagy indiánok voltak. A fekete-fehér tévén is úgy csüggtünk, mintha a csodák kapuján nyernénk bepillantást. Természetesen olvastuk a Winnetou sorozat minden kötetét, és nem volt köztünk senki, aki ne ismerte volna Old Shatterhand kalandjait. (Persze akkor még satterhandnak mondtuk, és fogalmunk sem volt róla, milyen a helyes angol kiejtés.)

Két csapatra oszlottunk, és rendszeres volt a vita, ki legyen az indián, ki a cowboy. Mondanom sem kell nagyobb volt azok tábora, akik mind Old Shatterhandek szerettek volna lenni, de azért akadt néhány Winnetou is. Néhány sértődéses esetet kivéve végül sikerült megegyeznünk, és kezdődhetett a játék. Kitaláltunk egy alaptörténetet, rendszerint az erődöt kellett bevenniük az indiánoknak, de az igazi sztori közben alakult. “Mondjuk, az indiánok észrevétlenül odalopóztak a kerítéshez, és átmásznak!” hangzott el a cselekmény legújabb fordulata az egyik önjelölt mesélőtől, mire a szereplők azonnal alkalmazkodtak, és sűrű “puff, puff” fegyverropogással fogadták a támadókat. Igazi hősöknek éreztük magunkat.

A “fegyvereket” a Búcsúból szereztük be. Felénk így hívták a vurstlit, ami évente egyszer, Szent Imre nap környékén érkezett el kis falunkba. Ilyenkor sátrak, sergők (értsd: körhinták) és céllövöldék foglalták el a falu főutcáját, aki élt és mozgott ott volt. A gyerekek új játékok és édességek reményében, a felnőttek egy kis társasági szórakozás miatt, bár némi átfedés mindig akadt a kettő között. Több sátras árusnál is lehetett kapni hatlövetű pisztolyokat és winchestereket. A jobb típusokba patront lehetett tenni, és a hangos durranás olyan volt a gyerekfülnek, mint az igazi lövés.

Ezek a Búcsúban szerzett fegyverek nagy szerepet játszottak az erőd bevételében, na és a védelmében is. A patronok sajnos csak néhány napig tartottak, de hát kinek volt akkora önuralma, hogy ne lövöldözze el őket rekord gyorsasággal? Akinek kifogyott a patron, annak maradt a “puff, puff”, ami ugyanolyan “halálos” sebet ejtett. Amikor az este eljött, nem akaródzott még hazamenni.

Tavasszal lehetett halogatni egy kicsit arra hivatkozva, hogy rajzanak a cserebogarak, és be kell fogni őket, ne ártsanak a vetésnek. Rohantunk a föld fölött köröző bogarak után, puszta kézzel fogtuk meg és raktuk befőttes üvegbe őket. Amikor a kis Shatterhand vagy Winnetou hazatért, jókora marék bogár jutott a csirkéknek csemegéül. Arról persze mélyen hallgattunk, hogy a bogárüldözés közben több kárt tettünk a vetésben, mint amelyet a bogarak okoztak volna.

Mindezeket nosztalgiával és egy kis sajnálkozással írom. Gyerekeink kimaradnak valami olyanból, amit mi nem csak játékként élveztünk, hanem aminek közösségteremtő szerepe is volt az életünkben. Nem mondom, hogy bezzeg a mi időnkben, nem ültünk mindig a számítógép mellett. (Pedig tényleg nem ültünk, mivel nem volt.) Nem mondom azt, hogy bezzeg a mai fiatalok csak a fészbúkon lógnak állandóan. Csak azt mondom, hogy nekünk jutott valami olyasmi, ami talán nem ártana a mi gyerekeinknek sem.