Címkék

, , , ,

Tata édesapám apukája volt. Igazi parasztember, a szó legnemesebbik értelmében! Ha a régi paraszti életről olvasok, akkor mindig az ő képe villan be.

Találkozásunk érdekes volt. 🙂  4,5 éves voltam, amikor legelőször kiutaztunk Nagyrédére Édesanyámmal. A felnőttek bent beszélgettek, én meg a nagy udvaron mászkáltam, nézelődtem. Egyszer csak látom, hogy nyílik a kapu és egy magas idősebb bácsi enyhén morcos ábrázattal jön be rajta. Odaszaladok hozzá, ránézek. 
– Hát te ki vagy?- kérdezem gyermeki kíváncsisággal.
– Én itt lakom.- feleli ő továbbra is morcosan.
– Tényleg? Én is itt fogok lakni, és én leszek az unokád.
Az udvarra már úgy mentünk be, hogy felültetett a biciklijére és én csicseregve meséltem neki mindenféléről. 

Sok-sok évvel később tudtam meg, hogy hát nem nagyon örült neki, hogy Édesapám városi nőt, sőt, gyerekes városi nőt akar a házhoz vinni, de valószínűleg megszelídítettem. 🙂 Így mondják! 🙂 És én is így éreztem. Nem volt az a simogatós, puszilgatós fajta, hiszen régen nem volt szokás faluhelyen az ilyen, de mégis mindig tudtam, és ahogy nőttem egyre jobban tudtam, hogy nagyon szeret. Idősebb korában már csak velem nevetett, minket nagyon szeretett. A lányok emlékezetében is úgy él, hogy jön Tata, hozza az elmaradhatatlan banánt. Édes volt, neki ez a gyümölcs volt az, ami elérhetetlen volt sok-sok évig, ezért minket is mindig ezzel ajándékozott meg. 

Gyuszit nagyon szerette, mindig sokkal kedvesebb volt vele, mint bárki más felé. Tudta, hogy jó ember! Nagyon szerette a lányokat is, de mikor Dávid megszületett, akkor rohant, hogy megnézhesse. Kérdezte, hogy tényleg kisfiú-e?  El nem merte venni, de megsimogatta az arcát és olyan szépen nézett rá cserzett, ráncos arcával, ahogy még soha nem láttam.

Engem soha nem bántott, csak szeretettel tudok rá gondolni. Sokat tanultam tőle, míg Édesapától inkább az állatszeretetet, addig Tatától a növényekét. Megtanított oltani, metszeni. Milyen szép orgonafái voltak, egyik-másik három színű  Emlékszem mennyire izgultam, amikor együtt oltottuk rá a 2. és a 3. szint a meglévő csemetére. Naaa? Sikerül-e? És igen! Érdekes módon ezek a fák mind kipusztultak, amikor itt hagyott minket 92 éves korában. 😦 

A másik amiről mindig ő jut eszembe azok a rózsák. Gyönyörű rózsabokrok voltak az udvaron, a ház előtt. Megtanított,  hogy számoljam a szemeket ősszel amikor vissza kell vágni a vesszőket, mire figyeljek a tavaszi kibontásnál, visszavágásnál. És mindig rengeteg virág volt a rózsabokrokon, csak úgy illatoztak, ha behunyom a szemem, akkor szinte még most is érzem az illatukat. 🙂 A kedvence az óriás fejű sárga rózsa volt, mindig szépen bánt velük, babusgatta őket. 

Aztán egy szép napsütéses téli napon itt hagyott minket. Olyan sokáig volt velem, el sem tudtam hinni, mert tényleg olyan idős volt és mindig ott volt. Nekem nehéz volt megszokni a hiányát! 😦  De itt hagyta rám, amit tanultam tőle, és sok-sok dolgot már át is adtam Dávidnak ezekből. 

Pár éve mondtam Gyuszinak, hogy vegyünk két rózsatövet, sárgát szerettem volna. Nem tudtam, hogy megmarad-e cserépben, de nagyon reménykedtem. Aztán valahogy elvegetáltak, de soha nem volt igazán jó helyük, tavaly féltem is, hogy elpusztulnak. 

És most idén nézzétek milyen szépek Tata rózsái, mert így hívom őket:

tata rózsái1 tata rózsái2

 

Nagyon szépen, egészségesen és illatosan pompáznak itt az udvaron. Jól érzik magukat, én is ki-kimegyek, megszagolom, simogatom a bársonyos szirmokat és Tatára gondolok!

Szereznem kell egy orgonafát!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!