Címkék
Már sok-sok nap óta érlelődik bennem ez a bejegyzés, de várni akartam, nem szerettem volna beállni a sok cikkíró, újságíró, ilyen-olyan hírmondó nyomdokaiba. Ezt is inkább csak a magam megnyugtatására szeretném leírni. Ha valakit érdekel, hát olvassa tovább, ha nem, úgy is jó!
Ugye ott kezdődött az egész, hogy történt egy tragédia két magyar emberrel nagyon messze. Egyedül voltak ők magyarok a hegyen, vágytak egy célt elérni, úgy gondolták sikerülni fog, hiszen bíztak magukban, egymásban, az erejükben, a tapasztalatukban, stb. Nem így történt! Mélységesen elszomorított ez! Sajnáltam őket mint embert, mint magyarokat és mint olyanokat, akik egy helyről származtak, hiszen Kiss Péter is Gyöngyösi volt, mint én, mint mi.
Mi volt az első reakcióm? Sajnálat, hogy meghaltak. Aztán meg, hogy mi a fenének kellett oda menniük? Zsoltnak családja volt, két pici gyermek, miért nem őket vigyázta, nevelte? Péter meg egészséges fiatalemberként miért nem dolgozott, miért nem családot alapított? Ki is morogtam ezen kicsit magam.
Aztán lelkiismeretfurdalásom lett!
Hát ki vagyok én, hogy ítélkezem más emberek tettei felett? Nekem milyen rosszul esik, ha meghallom, hogy mondanak rám valami igaztalant, vagy olyan mondja, aki nem is ismeri a dolgaim hátterét!
És eszembe jutott, hogy hányan szóltak meg minket, mikor világgá mentünk a négy gyerekünkkel, abból kettő beteg. Hat nagy bőrönd, hat kézipoggyász, egy-egy maci a kézben. Ennyit tudtunk összeszorítani az addigi életünkből, begyömöszöltük és felszálltunk arra a bizonyos repülőre egy márciusi hajnalon. Nem, nem támogatott minket mindenki! Még a családból sem. Volt, aki kerek-perec szemünkbe mondta, hogy hülyék vagyunk. A barátok, ismerősök sem álltak mellénk egy emberként. De ezeket elfelejtettük, mert csak a jóra akartunk emlékezni! A biztatásra, a vállon veregetésre, a mosolyokra, a szeretetből hullott könnyekre.
Közben eltelt 8 év. Ma már többen inkább féltékenyek ránk, mert hogy nekünk milyen jó, mert hogy Belgiumban élünk, stb. Mert ma már a károgók is inkább csak ezt látják, mert ezt akarják látni. Pedig mesélünk, mesélünk itt már sok-sok év óta, hogy itt sem kolbászból van a kerítés, nem leng itt rózsaszín köd körbe minket és nem lett belőlünk kiskirály, egyszerűen most itt dolgozunk, élünk. De nem magyarázkodom, mert aki akarja úgy is érti, aki meg már az elején eldönti, hogy hülyék vagyunk azt úgy se tudom meggyőzni, hogy mégse. Főleg mert nem is akarom, kár az időért!
Eszembe jutott még más is! Volt ugye az olimpia! Még akik nem kedvelik a sportot is tudtak a hírekről hiszen abban a pár hétben minden híradás a sportról szólt. És még aki nem kedveli különösebben az úszást az is büszke volt Gyurta Danira, később az evezősökre, és a megunhatatlanságig ismételt Risztov Éva erőn felüli úszására, az első aranyra, a lólengés döntőjére és a többi meglepetés érmekre, mindre! Együtt szomorkodtunk a sérülések miatt, és szorítottunk, hogy ne legyen nagyobb baj, és együtt mondtuk, hogy nem baj, majd négy év múlva, hiszen fiatal még! És büszkék voltunk, hogy igen, megcsináltuk!
Aztán eltelt pár hét, vége lett a játékoknak és egyre kevesebb szó jutott a médiákban a megérdemelt munkának, ezzel szembe az érte járó jutalomnak jóval több. És akkor már egyre többen elfelejtették azt az átélt örömöt, büszkeséget amit éreztek pár napja ugyanezeknek az embereknek a kitartó munkája után. Jöttek a csúnya beszédek, a gyűlölködések stb. Egy idő után már nem olvastam, nem néztem híreket mert mindenhonnan ez folyt. Én tudom micsoda nehéz életük van a sportolóknak. Annak készültem, csak pár év munkám volt benne, míg egy betegség utamat állta. Sokan, nagyon sokan nem csinálnák és nem is csinálják azt amit ők. De akkor miért is féltékenyek? Mert a lehetőség egyszer, valamikor a kezdetek kezdetén mindenkinek megadatik, kérdés, hogy tesz-e érte, dolgozik-e érte? Mert például futni minden gyerek tud, ugye? Kérdés, hogy áldoz-e érte? Ha nem, akkor később, felnőttként honnan veszi a bátorságot, hogy másokat megszóljon? Egy gyermek sokszor 10-15 évet áldoz az életéből, pont azokat az éveket, amiket a károgók talán végigbuliztak, hogy felnőttként élsportoló legyen. Micsoda lemondások vannak ezekben az években, miért nem csinálják többen? Ja, mert károgni könnyebb! Értem. Nem, nem értem!
Na és itt ez a gyerekkérdés is! Nekem négy gyermekem van. Az enyémek, én akartam őket. Mégis volt már, mikor lehülyéztek ezért is. Meg hogy mennyi eszem van, meg felelőtlen vagyok, meg stb. stb. Aztán meg mikor kiderült, hogy Barnus is beteg, naaa, kaptunk mi hideget is, meleget is. Pedig nem hogy mi nem, az orvosok sem tudták. Mégis ÉN, hálás vagyok Istennek, hogy megszületett ő is! Az, hogy e közben megszólnak minket, már annyira, de annyira nem érdekel!
Én azt is elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy ő nem akar gyereket. Megérteni nem tudom, hisz mi négyszeres csodát élünk át a gyerekeink által, de az ő döntését elfogadom, hiszen ő tudja mi az élete célja, értelme. Hol vagyok én ahhoz, hogy ezt kétségbe vonjam?
Ja, és még ma is elmosolyodom, ha eszembe jut egy régen nem látott ismerőssel a találkozásom. Barnus pár hónapos volt, és bizony ezzel az ismerőssel már kb. 10-15 éve nem találkoztam. Beszélgettünk, majd természetesen szóba kerültek a gyerekek. Már akkor furán nézett rám, mikor elújságoltam nagy büszkén, hogy négy gyermekem van, majd én néztem rá furán, mikor megkérdezte:- És hány pasitól?
És akkor térjünk vissza a bejegyzés elejéhez. Eszembe jutott még sok más dolog is, de mindezek után elszégyelltem magam, amiért nem úgy álltam ennek a két embernek a tragédiájához, ahogy kellett volna. Néztem a híradót olvastam a híradásokat, a barátok és ismerősök arcán tiszteletet láttam. Azokon az arcokon, akik tényleg ismerték ezt a két embert. Az senkinek meg sem fordult a fejében, hogy a közeli családtagok mind azt mondták, hogy ott vannak most, ahová mindig is vágytak? Nem, nem meghalni vágytak, ők haza akartak jönni. De úgy szerették a hegyeket, a természetet, azt a közeget ahol ők éltek, amit mi szerintem fel sem tudunk fogni, mert soha nem tapasztalhatjuk meg amit ők. Ők ilyen emberek voltak! Szegény Hildát mennyien bántják, amiért nem zokogott a felvételeken. Abba belegondolt már valaki, hogy mennyire szerethette a férjét, hogy el tudta engedni, mert tudta a férje ott boldog? És ez nem azt jelenti, hogy a férje nem szerette őket! Ezt nagyon rosszul gondolják, akik ezt hiszik, én biztos vagyok benne! És mennyivel lett volna jobb az a riport, ha a Hilda átkozódik és taknya-nyála egybefolyva nyilatkozik? Akkor meg azon csámcsognának az emberek. Olyan ez, mint a van sapkája, nincs sapkája.
Egyszerűen tiszteletbe kellene tartunk, hogy nem vagyunk egyformák!!! A világot mindig az vitte előre, hogy voltak, vannak és lesznek is, akik másképp gondolkodnak. Sajnos csak a sikernek, a végének örülünk, vagy károgunk rajta, az odavezető utat nem láthatjuk, mert az nem a mi életünk.
Zsolt és Peti a hegyeket imádta, én a családomat, a férjemet (még mindig!!! 🙂 ), a gyerekeimet. Vannak, akik egyiket sem értik meg. Én tiszteletben tartom az ő véleményüket is, és ők a másokét? Sokszor a tisztelet legegyszerűbb kifejezési módja a csönd! Nem mondunk semmit, tiszteljük az EMBERT! Na de átkozódni, károgni és csúnyákat írni, mondani idegen, általunk személyesen nem is ismert emberekről?
Végezetül:
“1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!”
Máté 7:1-5
Remélem Atyám kivetettem a képmutatást a szívemből! De legalább is törekszem rá, de nagyon!!!
A szívemből szóltál, Csilla, köszönöm, hogy megírtad! Kerekebb lenne a világ, ha csípőből való ítélkezés helyett, megpróbálnánk elfogadni, hogy mások máshogyan élik az életüket. Persze ez a nehezebb, és nem is mindig sikerül. Nekem legalábbis, de azért igyekszem. A minap meghallgattam egy rádióriportot Hildával és nagyon megérintett. Nem véletlen, hogy ezt az erős, elfogadó kis asszonyt választotta élete párjának Zsolt. Nagyon sajnálom, hogy nem öregedhetnek meg együtt, de azt hiszem Hilda ezt is bevállalta, amikor a hitvese lett. A mászóknak a hegy az életük, és néha sajnos a haláluk is, még ha számunkra, kívülállók számára mindez érthetetlennek, értelmetlennek is tűnik. Péter, Zsolt, nyugodjatok békében!
Nem nyugodott a lelkem, mert igaztalannak éreztem a vádakat! És emlékszel talán, az uj blog megnyitásakor megigértem magamnak, nektek, hogy ha lesz véleményem megirom. Most is igy tettem, egy kicsit vezekeltem is az első helytelen, elitélő gondolatokért! De már helyükön vannak a dolgok bennem és ez igy van jól!!! 🙂
Csilla, drága, hálás vagyok érte, hogy megtetted! És örülök, hogy helyükre kerültek benned a dolgok. Hasonló gondolati stációkat járva, nekem végtelenül sokat adott, amit írtál!!! 🙂
Minden szavaddal egyet értek 🙂 olyan szeretteteli-szépségesen fogalmaztad, hkgy kár is bármit hozzáfűzni. Így jó, ahogy van! 🙂
Drága Macs, köszönöm, hogy te is igy érzed! Mert én is! 🙂 Ölellek! 🙂
Kedves Csilla!
Kb. 2 éve olvasgatom a blogotokat, és már nem először említed, hogy sok az irigyetek, amin mindig csodálkoztam, hiszen a blog nem egy könnyed, szórakoztató életről számol be, hanem egy küzdelmekkel, ünnepekkel, szeretettel,nehézségekkel teli életről.
Nagyon kevésszer és óvatosan írsz hitről; azt gondolom, hogy akik irigyek, megsejtenek valamit a Benned, Bennetek rejlő hitről; és – ha tudat alatt is – ezt a bennetek lévő nyugalmat, és a köztetek (a családban, férj-feleség között, gyerekek-szülők) meglévő szeretet irigylik. Üdv!
Kedves Ákos!
Köszönöm kedves és megtisztelő szavaidat! 🙂
Igen, nagyon jól látod! Az emberek nagyon jól látják, hogy mi az amit szeretnének, mi a jó, és féltékenyek. Azt nem látják, hogy e mögött milyen munka, szeretet, megértés, alázat, elfogadás és ilyen dolgok vannak, csak azt, hogy nekünk jó, és ez kell nekik. Megkaptam én ezt már sokszor, itt is, hogy jó nekem, meg könnyü nekem, hiszen van férjem, van családom, stb. Sok tragédiáról hallok, sok szomoruságot próbáltam megvigasztalni, de mégis azt látom, hogy tenni kell mindenért! Egy mosolyért, egy jó szóért, egy simogatásért! Tudod hálás vagyok azért, mert a lassan 17 éves fiamnak pont pár napja mondtam, hogy szeretem és ő megköszönte ezt. Pedig tett már gyermekként, tinédzserként olyan dolgokat, amiket mindketten inkább megnemtörténtté szeretnénk tenni, de hát ez az élet. Én azt mondom, hogy most is tanulok, tőlük. A férjem iránti érzelmeim pedig azt hiszem nyilt titok! 🙂 És ezt vállalom! Bárhol és bármikor! Még mindig! Sokan erre sem képesek.
Igen, igazad van, sokszor harcolunk, küzdünk az életért, de győzünk! Igen, igazad van, nem szoktam hivalkodni Istenszeretetünkkel, nem azért, mert szégyelljük, távol legyen! De nem szeretek senkit lerohanni az érzéseimmel, nem szeretem osztani az észt. Ha kérdeznek mondom. Például arra a kérdésre, hogy miért van ilyen családom? Honnan van erőnk? Miért szeretjük egymást még mindig és megunhatatlanul? Miért törődünk még mindig nagy szeretettel a gyerekeinkkel? És hogy birom ki a betegségeket? Hát igy! Istennel! Jézus mellettem áll, érzem. Mikor Gyuszi kórházba került, kértem Jézust, hogy most ő vigyázzon rá. Előre küldtem, magam helyett, mert biztam benne és hittem, hogy ez igy is van. Elmondhatom, mert én már tudom, de senkire nem törném rá az ajtót, hogy nem jól csinálod, meg ezt meg ezt tedd és mondd. Nem az én stilusom! De látod, ahogy te is, sokan itt tudják, hogy családunkat átjárja a tiszta, szivből jövő szeretet, melyet mi is kaptunk, ajándékba. És reméljük méltóak leszünk még rá sokáig! Isten kezében vagyunk! 🙂 🙂 🙂
Sziasztok! Zsoltot, Hildát ismertem közelebbről. Tőlem is sokan kérdezték ezért, hogy miértmentodaminekhagytaittagyerekitugykellnekimilyenszomorúmostacsaládjaésözvegyárva stb stb stb. De ilyen korrektül nem tudtam megfogalmazni, mint ahogy te tetted Csilla! Nekem is van két gyermekem, és már attól kiver a víz, ha valamilyen üzleti út miatt repülőgépre kell szállni nélkülük. Zsoltot sosem értettem ezért, de ettől még jó embernek tartottam, sokat kaptam tőle. Ezért hát nem akartam megérteni őt, mert nincs értelme. Rájöttem, hogy nem is kell…. A róla készült fotómontázsom elérhető itt: http://www.youtube.com/watch?v=dKnF6t5QTxs
üdvözlettel: Elek Ferenc
Kedves Ferenc!
Köszönöm, hogy megtiszteltél soraiddal!
Ma reggel egy ismerős oldalán már láttam a videot, meg is sirattam. Én valamiért azt éreztem, hogy a tegnapi irásom megerősitése. Csoda szép képeket raktál föl Zsoltról, Hildáról, a gyerekekről. És én is megnyugodtam, hogy igy ismeretlenül, láttatlanul, szivből talán jól itéltem meg őt. Remélem sok emberhez eljut ez a video, és sok embernek torkára fagy amit mondana és inkább a megértés és a bucsu egy könnycseppje csordogál a szivéig.
Mindannyiunknak ezt kivánom, jobb szivet, jobb lelket, megértést és határtalan szeretetet!
Nagyon jó barát vagy!!!
Üdv
Csilla
Köszönöm hogy leírtad ezeket.
Akik meg irigyek…hát tudod van is mire, irigylésre méltó család vagytok a szeretetetekkel, összetartásotokkal. Örülök hogy ismerhetlek titeket, ha csak így blogon keresztül is.
Irigyek hát, hogyne lennének, sikeres ember vagy 🙂 sikerül úgy élned az életed, ahogy szeretnéd, felelősséggel vállalva a feladatokat is.
Szerintem nagyon tipikus (és mennyit dolgozom rajta, h ne essek bele én is ebbe a hibába 🙂 ), hogy az emberek elüldögélnek a langyosban és nem változtatnak rajta, ragaszkodnak a közepeshez.
egy blogon olvastam ezt és nagyon tetszik, ha nem bánod, idemásolom:
“Az ember már nem cselekvőképes. Álmodik magának sikert, glamúrt, nagy családot, aztán fogja a pörköltmaradékot ecetesuborkával, leül és megnézi az egészet TV-ben. Az, hogy amit ott lát irreális, nem zavarja. Az, hogy amit nap-mint-nap megél az az irrealitás másik pólusa, talán észre sem veszi. Hogy a kettő között is lehet, lehetne, elfojtja.” (cukorhal.wordpress.com)
Azért jó, ha az ember néha “magára guglizik”, mert olyan mosolyfakasztó dolgokat talál, mint hogy tőle idéznek. Megtisztelve érzem magam, köszönöm!
Na ezért jó, ha az ember néha “magára guglizik”, olyan csodás dolgokat fedezhet fel, mint hogy tőle idéznek. Pláne egy ilyen poszthoz. Megtisztelve érzem magam, köszönöm!
Ez nagyon szép volt, Csilla!
Kívánunk Nektek csodaszép nyarat!