Címkék

, , , , ,

Már sok-sok nap óta érlelődik bennem ez a bejegyzés, de várni akartam, nem szerettem volna beállni a sok cikkíró,  újságíró,  ilyen-olyan hírmondó nyomdokaiba. Ezt is inkább csak a magam megnyugtatására szeretném leírni.  Ha valakit érdekel, hát olvassa tovább, ha nem, úgy is jó!

Ugye ott kezdődött az egész, hogy történt egy tragédia két magyar emberrel nagyon messze. Egyedül voltak ők magyarok a hegyen, vágytak egy célt elérni, úgy gondolták sikerülni fog, hiszen bíztak magukban, egymásban, az erejükben, a tapasztalatukban, stb. Nem így történt! Mélységesen elszomorított ez! Sajnáltam őket mint embert, mint magyarokat és mint olyanokat, akik egy helyről származtak, hiszen Kiss Péter is Gyöngyösi volt, mint én, mint mi. 

Mi volt az első reakcióm? Sajnálat, hogy meghaltak. Aztán meg, hogy mi a fenének kellett oda menniük? Zsoltnak családja volt, két pici gyermek, miért nem őket vigyázta, nevelte? Péter meg egészséges fiatalemberként miért nem dolgozott, miért nem családot alapított? Ki is morogtam ezen kicsit magam.

Aztán lelkiismeretfurdalásom lett!

Hát ki vagyok én, hogy ítélkezem más emberek tettei felett? Nekem milyen rosszul esik, ha meghallom, hogy mondanak rám valami igaztalant, vagy olyan mondja, aki nem is ismeri a dolgaim hátterét!

És eszembe jutott, hogy hányan szóltak meg minket, mikor világgá mentünk a négy gyerekünkkel, abból kettő beteg. Hat nagy bőrönd, hat kézipoggyász, egy-egy maci a kézben. Ennyit tudtunk összeszorítani az addigi életünkből, begyömöszöltük és felszálltunk arra  a bizonyos repülőre egy márciusi hajnalon. Nem, nem támogatott minket mindenki! Még a családból sem. Volt, aki kerek-perec szemünkbe mondta, hogy hülyék vagyunk. A barátok, ismerősök sem álltak mellénk egy emberként. De ezeket elfelejtettük, mert csak a jóra akartunk emlékezni! A biztatásra, a vállon veregetésre, a mosolyokra, a szeretetből hullott könnyekre.

Közben eltelt 8 év. Ma már többen inkább féltékenyek ránk, mert hogy nekünk milyen jó, mert hogy Belgiumban élünk, stb. Mert ma már a károgók is inkább csak ezt látják, mert ezt akarják látni. Pedig mesélünk, mesélünk itt  már sok-sok év óta, hogy itt sem kolbászból van a kerítés,  nem leng itt rózsaszín köd körbe minket és nem lett belőlünk kiskirály, egyszerűen most itt dolgozunk, élünk. De nem magyarázkodom, mert aki akarja úgy is érti, aki meg már az elején eldönti, hogy hülyék vagyunk azt úgy se tudom meggyőzni, hogy  mégse. Főleg mert nem is akarom, kár az időért!

Eszembe jutott még más is! Volt ugye az olimpia! Még akik nem kedvelik a sportot is tudtak a hírekről  hiszen abban a pár hétben minden híradás a sportról szólt. És még aki nem kedveli különösebben az úszást  az is büszke volt Gyurta Danira, később az evezősökre, és a megunhatatlanságig ismételt Risztov Éva erőn felüli úszására, az első aranyra, a lólengés döntőjére és a többi meglepetés érmekre, mindre! Együtt szomorkodtunk a sérülések miatt, és szorítottunk,  hogy ne legyen nagyobb baj, és együtt mondtuk, hogy nem baj, majd négy év múlva,  hiszen fiatal még! És büszkék voltunk, hogy igen, megcsináltuk!

Aztán eltelt pár hét, vége lett a játékoknak és egyre kevesebb szó jutott a médiákban a megérdemelt munkának, ezzel szembe az érte járó jutalomnak jóval több. És akkor már egyre többen elfelejtették azt az átélt örömöt, büszkeséget amit éreztek pár napja ugyanezeknek az embereknek a kitartó munkája után. Jöttek a csúnya beszédek, a gyűlölködések  stb. Egy idő után már nem olvastam, nem néztem híreket  mert mindenhonnan ez folyt. Én tudom micsoda nehéz életük van a sportolóknak. Annak készültem, csak pár év munkám volt benne, míg egy betegség utamat állta. Sokan, nagyon sokan nem csinálnák és nem is csinálják azt amit ők. De akkor miért is féltékenyek? Mert a lehetőség egyszer, valamikor a kezdetek kezdetén mindenkinek megadatik, kérdés, hogy tesz-e érte, dolgozik-e érte? Mert például futni minden gyerek tud, ugye? Kérdés, hogy áldoz-e érte? Ha nem, akkor később, felnőttként honnan veszi a bátorságot, hogy másokat megszóljon? Egy gyermek sokszor 10-15 évet áldoz az életéből, pont azokat az éveket, amiket a károgók talán végigbuliztak, hogy felnőttként élsportoló legyen. Micsoda lemondások vannak ezekben az években, miért nem csinálják többen? Ja, mert károgni könnyebb! Értem. Nem, nem értem!

Na és itt ez a gyerekkérdés is! Nekem négy gyermekem van. Az enyémek, én akartam őket. Mégis volt már, mikor lehülyéztek ezért is. Meg hogy mennyi eszem van, meg felelőtlen vagyok, meg stb. stb. Aztán meg mikor kiderült, hogy Barnus is beteg, naaa, kaptunk mi hideget is, meleget is. Pedig nem hogy mi nem, az orvosok sem tudták. Mégis ÉN, hálás vagyok Istennek, hogy megszületett ő is! Az, hogy e közben megszólnak minket, már annyira, de annyira nem érdekel!

Én azt is elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy ő nem akar gyereket. Megérteni nem tudom, hisz mi négyszeres csodát élünk át a gyerekeink által, de az ő döntését elfogadom, hiszen ő tudja mi az élete célja, értelme. Hol vagyok én ahhoz, hogy ezt kétségbe vonjam?

Ja, és még ma is elmosolyodom, ha eszembe jut egy régen  nem látott ismerőssel a találkozásom. Barnus pár hónapos volt, és bizony ezzel az ismerőssel már kb. 10-15 éve nem találkoztam. Beszélgettünk, majd természetesen szóba kerültek a gyerekek. Már akkor furán nézett rám, mikor elújságoltam nagy büszkén, hogy négy gyermekem van, majd én néztem rá furán, mikor megkérdezte:- És hány pasitól?

És akkor térjünk vissza a bejegyzés elejéhez. Eszembe jutott  még sok más dolog is, de mindezek után elszégyelltem magam, amiért nem úgy álltam ennek a két embernek a tragédiájához, ahogy kellett volna. Néztem a híradót  olvastam a híradásokat,  a barátok és ismerősök arcán tiszteletet láttam. Azokon az arcokon, akik tényleg ismerték ezt a két embert. Az senkinek meg sem fordult a fejében, hogy a közeli családtagok mind azt mondták, hogy ott vannak most, ahová mindig is vágytak? Nem, nem meghalni vágytak, ők haza akartak jönni. De úgy szerették a hegyeket, a természetet, azt a közeget ahol ők éltek, amit mi szerintem fel sem tudunk fogni, mert soha nem tapasztalhatjuk meg amit ők. Ők ilyen emberek voltak! Szegény Hildát mennyien bántják, amiért nem zokogott a felvételeken. Abba belegondolt már valaki, hogy mennyire szerethette a férjét, hogy el tudta engedni, mert tudta a férje ott boldog? És ez nem azt jelenti, hogy a férje nem szerette őket! Ezt nagyon rosszul gondolják, akik ezt hiszik, én biztos vagyok benne! És mennyivel lett volna jobb az a riport, ha a Hilda átkozódik és taknya-nyála egybefolyva nyilatkozik? Akkor meg azon csámcsognának az emberek.  Olyan ez, mint a van sapkája, nincs sapkája. 

Egyszerűen tiszteletbe kellene tartunk, hogy nem vagyunk egyformák!!! A világot mindig az vitte előre, hogy voltak, vannak és lesznek is, akik másképp gondolkodnak. Sajnos csak a sikernek, a végének örülünk, vagy károgunk rajta, az odavezető utat nem láthatjuk, mert az nem a mi életünk. 

Zsolt és Peti a hegyeket imádta, én a családomat, a férjemet (még mindig!!! 🙂 ), a gyerekeimet. Vannak, akik egyiket sem értik meg. Én tiszteletben tartom az ő véleményüket is, és ők a másokét? Sokszor a tisztelet legegyszerűbb kifejezési módja a csönd! Nem mondunk semmit, tiszteljük az EMBERT! Na de átkozódni, károgni és csúnyákat írni, mondani idegen, általunk személyesen nem is ismert emberekről? 

Végezetül: 

“1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!”

                                                                                           Máté 7:1-5

Remélem Atyám kivetettem a képmutatást a szívemből! De legalább is törekszem rá, de nagyon!!!