Címkék

, , , , , , , , , , ,

Tegnap este láttam egy képet a facebook-on. Egy kisgyermek volt rajta, összevarrt arccal. Kisérőszövegként az volt, hogy minek fogadják az emberek örökbe a kutyákat, miért nem altatják el őket, hiszen az emberek sokkal fontosabbak.

Aztán Esztivel beszélgettünk Nyunyikáról, hogy mennyire szereti ha simogatják, pedig a törpenyuszik nem türik a simit egyáltalán. A kis nyuszi meg a vizsgaidőszak végére azért hisztizett, mert nem volt vele eleget foglalkozva, igy Eszti most engeszteli a simivel, minden nap kiveszi a ketrecből, beszél hozzá, összebujnak és a kisnyuszi boldog. 🙂

Este vittem Katinka cicájának, Kaktusznak a vacsit. Őt Katinka fogadta örökbe, hogy ne vigyék be menhelyre. Katinka jelenti neki a világot, a mindent, mintha tudná, hogy neki köszönheti, hogy él. Van akitől nagyon fél, de alapjáraton szereti a családot, hálásan beszélget egy kis simi után, vacsi előtt. Dorombol és bujik, de kizárólag Katinka szobájába. Neki az a világ!

Este Gyuszi jót nevetett, mikor jött aludni. Én ültem az ágyban, olvastam egy kicsit elalvás előtt. Mellettem a szőnyegen Sam szuszogott, az ágyunk végében Samu aludt mint jól nevelt kiscica, mellette Taszika durmolt a saját ágyában. Később Büdi is megjelent, az én édes drága kis dagikám. Nagyon szeretem azt a cicát. Menhelyről hoztuk őt is, nagyon sok mindenen ment már át az életében, fél az egész világtól. Kivéve minket! Kevés ilyen kedves cicát ismerek mint ő.

Taszit is menhelyről hoztuk, tele az ő kis félelmével, ami emberek miatt költözött a lelkébe. Sam-et állatkereskedésből hoztuk, utolsó kutyaként le volt értékelve (!), minden kutya őt rágta, bántotta, már nagyobbacska is volt, de hát ránk várt a lelkem. Az ott szerzett lelki- és testibántalmak a mai viselkedésében is felismerhetőek, pedig már két éves de még mindig fél. El kellett hoznunk akkor, de ma már nem is mennék még fajtatiszta kutyáért sem állatkereskedésbe.

Samu, a mi kis rosszcsontunk. Az anyukáját már elaltatták, másnap már rá is várt a tü. Kár lett volna érte! Annyi örömöt, nevetést ad nekünk, az egész családnak. Még rosszcsont, hiszen még nincs egy éves sem, de egyszerüen nem lehet rá haragudni. Elgondolni is szörnyü, hogy el akarták őt pusztitani.

Hát ilyen kis kivert, menhelyi a mi kis állatkertünk. Egytől egyig bujós, kedves jószág. A mi nevelésünk! Mert figyelünk rájuk, szeretjük őket és viszont szeretnek. A kutyatartás nem abból áll szerintem, hogy megetetjük, a kutya meg ugat ha jön valaki, aztán vagy megharapja, vagy nem. Nem is láncon lógnak kint az udvaron fagyban, hóban, esőben, napsütésben egy vashordó mellett. Én valahogy el sem tudom ezt képzelni, mert ők a családunk része, valahogy igy alakult.

Hallottatok már a felelős állattartásról? És arról, hogy egyetlen gyermek sem születik gyilkosnak, gonosztevőnek? Azzá lesz az évek során. Én hiszem, hogy az állatokra is ez vonatkozik! Igen, én is hallom és szörnyülködök mikor olvasom, hogy hol itt, hol ott megtámadott egy kutya egy embert és mélységesen sajnálom is. És mindig kiderül, hogy a gazda a hibás, nevelési, tartási problémák sorát követi el, a kutya nem jó közegben nő föl és viselkedési problémák között élt. De ezt simán elmondatjuk a bünözőkről is, ugye?

Nekem négy gyermekem van! Szerintetek beengednék ide egyetlen állatot is, ha csak apró esélyt is látnék rá, hogy bármelyiket bánthatnák? A gyermekeim a legfontosabbak a világon. De az az ajándék, amit az állatoktól kapunk, az is nagyon fontos! Sok dologra megtanitanak minket, mi, a családunk szegényebb lenne, ha  6 éve nem hoztuk volna ki elsőnek Taszikánkat a menhelyről. Soha nem tanitottunk nekik rossz dolgokat, mint ahogy a gyerekeinknek sem. Soha nem engedtük, hogy buta szokásokat vegyenek fel, mint ahogy a gyerekeinknek sem. Soha nem engedtük, hogy azt csináljanak amit akarnak, mint ahogy a gyerekeinknek sem. Idegenekhez sem engedjük oda soha őket, a gyerekeket sem. Szeretjük őket, kapnak sok simit, jó szót. Sokat olvastunk, hogy mi teszi boldoggá az állatainkat. Nálunk egyetlen cipő sem volt soha szétrágva, mindig volt itthon egy-két játék, vettem a bolhapiacokon 5-10 centért mindenféle rágókát, játékokat és ha egyik szétment akkor elővettem a másikat. Az ágyakat, butorokat nem karmolják szét a cicák, vannak kaparófáink, szépen megtanulták, hogy azt kell használni. Soha nincs lopkodás az asztalról, egy-két tapsikolás mindig megtette a magáét, megtanulták, hogy nem szabad.

Arról is irhatnék, hogy pl. Barnusnak mennyit jelent Taszi jelenléte, ha beteg hogyan gyógyitja őt Taszi, összebujnak, de nagyszerüen lehet Tv-t is nézni egy igazi macihoz bujva. Mikor elhoztuk a menhelyről akkor még a hátán lovagolt, ma ő viszi sétálni. 🙂

Én mindig csak azt kérem, hogy ez a kis társaság még sokáig maradjon együtt, mert nagyon jók. És akkor ilyeneket altassunk el mások felelőtlensége miatt? Igen, igaz! Az ember élete sokkal fontosabb, de nem hiszem el, hogy ezt csak akkor érhetjük el, ha minden állatot elpusztitunk magunk körül. Sokan nem jó oldalról nézik a dolgokat! A szeretetnek és a gondoskodásnak kellene állnia az első helyen! És akkor nem csak az állatokkal kapcsolatban történne változás a szivekben, hanem az emberek egymást sem bántanák, és ebben teljes szivvel hiszek!

A bejegyzés elején emlitett kép aláirása az volt, hogy el lehet gondolkodni. Én megtettem, erre jutottam, egy müködőképesebb életről irtam! Életről, nem irtásról! Életről!