Címkék

,

Eltelt az első év Édesapám nélkül! Félve vártam ezt a napot! Majd megint előjön minden emlék az egy évvel ezelőtti napokról? Megint kezdődik a megállithatatlan sirás és önmarcangolás, hogy miért?

De nem igy lett! Eltelt az első év, és elevenen él emlékeimben. Féltem, hogy majd fakulnak a képek melyek bennem élnek, féltem, hogy elfelejtek majd dolgokat, amelyeket együtt éltünk meg.  De szerencsére nem igy történt semmi. Ahogy telnek velem is az évek, ugy jutnak eszembe a régi dolgok, mosolyogtató emlékek. A soha el nem maradható mogyorós csokik, a banánok, az éjszakáig nyuló autószerelések (pont a napokban mondtam Gyuszinak, hogy nekem autószerelőnek kellett volna lennem), a sok nevetés. Amikor megtanitott a lényével szeretni, bizni.

Nem, nem vagyok a vérszerinti gyermeke. Sajnos! De mivel már 4,5 éves koromban egy család lettünk, hát mégis olyanná váltam lassan, mint ő. Mert akárki akármit is mond, akármi is áll a papirokon (bár örökbe fogadott 16 éves koromban, ott is ez áll), én az ő lánya vagyok. Tőle tanultam az állatok szeretetét is. A mosolygást, a sok viccet, amit sokan nem értettek és rám is morcosan néztek, ha cinkosan összenéztünk és tovább nevettünk. A segitőkészséget, mert soha nem ment el tőlünk senki ugy, hogy ne kapott volna valamit, hamár betért, mert megszorult valamiben. Évekig termesztett zöldséget, de még sok-sok év elteltével is jöttek emberek, hogy például:- Józsi bácsi nincs egy fölös fej salátája? Persze mindig volt! 

A legnagyszerübb az volt, amikor olyanok akik nem ismertek minket, azok azt mondták, hogy mennyire hasonlitok rá, főleg a gesztusaim. És persze mi sürün bólogattunk, mosolyogtunk én meg rendkivül büszke voltam, hogy hát igen, mennyire is hasonlitok az Édesapámra! Amikor meg kiderült, hogy nem vagyok a vérszerinti lánya, akkor sürün kértek bocsánatot, mert először nem tudták, hogy nem bántottak meg ezzel a kijelentéssel.

Mennyire szerettem a szüleit! Mama, drága Mama, már 21 éve elment és nem tudom neki megbocsájtani, hogy itt hagyott. Még annyira szükségem lett volna rá! Tőle tanultam mindent, ami a konyhával, a takaritással, az egyszerü, logikus gondolkodással kapcsolatos. Kenyeret süttünk, turót főztünk, állatokat tartottunk. És sokat mesélt nekem, még a mesekönyvre is emlékszem néha.

11 éve ment el Tata! Ő egy nagyon szikár, büszke ember volt, de pici gyermeki lényemmel elvarázsoltam őt is, aki nagyon szeretett engem és a családomat, Gyuszit, a lányokat. Mennyire várta Dávid megszületését! Szinte remegett, hogy láthassa! Aztán pár hónap mulva ugyancsak ilyenkor itt hagyott ő is minket. 

1 éve pedig Édesapa! Milyen fura, 10 évente mentek el a családom idősebb tagjai. Mamára és Tatára is emlékszem nagyon, de Édesapa képe annyira elevenen él bennem, mintha bármikor ujra láthatnám őt. Mindig látom, ahogy sétál óriási és szép kertjében, büszkén mutogatja a szőlőt, a  zöldségest, az őszibarack fákat, mondja, hogy ültettem neked görögdinnyét is.

Édesem, drága Édesapám! Nagyon hiányzol! Lassan, nagyon lassan tanulom meg nélküled a létet. Már tudok ugy beszélni rólad, emlékezni rád, hogy nem akar közben megszakadni a szivem. Már nem keresem a miérteket, mert tudom, hogy minek! Őrzöm emléked szivemben, a családoméban, a gyerekekben és továbbra is hálás vagyok minden pillanatért amit veled tölthettem. 

Mert már tudom, hogy:

“Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell
s akit szeretünk,
azt nem felejtjük el!”