Ülök az előadáson, és a fejemet csóválom. Az ötvenfős terem dugig van, mindenkit érdekel az új internetes alkalmazás, ami nemsokára könnyebbé teszi a munkánkat. Az előadó profi, tudja miről beszél. Lépésről lépésre bevezet minket a program működésének rejtelmeibe.
Eleinte mindenki figyelt, hébe-hóba akadt csak egy-egy kérdés. Aztán amikor belevágtak a gyakorlati bemutatóba, elkezdődött. Először csak puhatolózva, érdeklődve, aztán egyre szenvedélyesebben, a végén már támadólag.
“Mi van akkor, ha …
Gondoltak-e arra, hogy …
Nekem az a problémám, hogy nálunk mi másként csináljuk …
Miért van az, hogy nem lehet más szempont szerint lekérdezni …
Hátráltatni fogja a munkánkat, ha …
Ide kellene egy plusz funkció …
Ez így nem lesz jó …”
És ez így megy már húsz perce. Némelyik kérdés annyira banális, hogy szégyellném, ha én tettem volna fel. Van, amelyikre a választ már megkaptuk, csak jobban kellett volna figyelni. Egy-két kérdés valós problémára tapint rá, az előadó rutinosan feljegyzi magának őket, és megígéri, hogy utánanéznek. Időnként, meglepetésemre, konstruktív javaslat is érkezik. A felszólalások java része azonban csomó keresése a kákán.
Persze van néhány hangadó, akik egyre inkább felbátorodva kérdeznek, azt hiszik a rámenősséggel és a hangerővel igazolni tudják a rosszindulatukat. Néha még a szót is belefojtják az előadóba.
Kolléganőm mellettem egyre türelmetlenebb, nem tetszik neki a dolog. Megjegyzéseket tesz, egyelőre csak halkan, nekem, de látom, hogy már fészkelődik. Olasz, megvan a saját temperamentuma, nem kell már sok, hogy beszóljon a probléma-generálóknak.
Én még egyszer megcsóválom a fejemet, aztán előveszem telefonomat, hogy megnézzem az e-mailjeimet. Legalább hasznosan töltöm az időt. Nem akarok még lelépni, nincs vége az előadásnak, valószínűleg fontos dolgok is el fognak még hangzani. Csak ezt a szócséplést unom már rettenetesen. Nem fér össze a lényegretörő gondolkodásommal. Miért folyton a problémákat és a hibákat keresik, amikor konstruktívabb hozzáállással már rég túljutottunk volna ezen? Nem értem ezeket az embereket!
... szemünkben a világ ... Belgiumból 
Az embereket én sem mindig értem, mert marha furák…
A Zuram cégénél is történt érdekesség után meg főleg azt kell mondani, furák az emberek és néha megdöbbenek rajtuk
Megy a harc folyton az otthon-nem otthon dolgozással kapcsolatban. Páran hivatkoznak mindenfélre, meg hogy ők jobban tudnak csendben dolgozni, hatékonyabbak, meg gazdasági szempontból is jobb otthonról nem elindulni és autózni stb. Mi is otthondolgozás pártiak vagyunk 🙂
Erre egy lelkes kollegína feltette a kezét és közölte: ahonnét én jöttem, ott sokkal nagyobb zaj volt az irodában és a körülmények is rosszabbak voltak még is mindenki tudott dolgozni.
Na, a Zuram, itt gondolta azt, hogy életében először kitekeri valakinek a nyakát 🙂
A kolleginának üzenem: én is dolgoztam japán cégnél, nagy, nyitott irodában, sok emberrel, zajjal. Igen, tudtunk dolgozni. Viszont folyton zavartak, elterelték a figyelmemet, lassítottak a munkában. Utáltam is rendesen. Éljen a Teleworking!