Sokáig ellenálltam, nem akartam, amikor aztán mégis regisztráltam, akkor Gyuszi mosolyogva kérdezte, hát mégis? Én persze elhesegettem, hogy jól van, menj már, csak azért van ez az egész, hogy olyan embereket találjak, akiket már tizen-, huszon-, harmincéve nem láttam.

És igy is lett. Mennyire örültem, ha ismerősre bukkantam, vagy ismerős talált rám. A gimnáziumi érettség találkozón már kétszer nem tudtam ott lenni. Annyira szerettem volna velük találkozni, beszélni velük, hogy alakult az életük és reménykedni, hogy boldogok lettek. És persze az a pár barátnő a legfontosabb, akiket már bizony le sem merem irni, hogy hány éve nem láttam. 

Igy aztán a facebook lett az én kis magánérettségi találkozóm. Aztán rátaláltam a barátokra, munkatársakra, megtudtam, hogy kinek hogy alakult az élete. Megszülettek az unokák, más férjhez ment, volt akivel együtt sirtam, de szerencsére sokakkal együtt nevettem.

Aztán jött kisfalum. Jé, mennyien itt vannak. Ennek köszönhetően mikor legutóbb otthon voltunk, akkor találkoztunk pár emberrel, ugy tudtunk beszélgetni, mintha tegnap mentem volna el, még mondtuk is, hogy igen-igen, láttam, olvastam a facebook-on. De jó is volt! Talán ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy jó ez az egész, közelebb hozza az embereket egymáshoz.

Már nagyon régóta fenn voltam, de soha nem irtam, igazából nem is használtam csak arra, hogy emberek ha eszembe jutottak akkor beirtam a nevüket, és elolvastam mivel is foglalkoznak, mi lett velük, megnéztem a fényképeket.

Aztán valamikor a télen megtört ez. Talán ősszel kezdtem megosztani a blogunk bejegyzéseit. Célzottan néztem az ismerősök bejegyzéseit, sokszor ingerenciám támadt, hogy irni kellene, de még nem jött el az idő. Aztán a beszélgetések ideje is eljött, igaz lassan, de eljött.

A legemlékezetesebb az elmult szombat volt. A nagyvilág különböző részéről jöttünk össze, beszélgettünk és jókat viccelődtünk, nevettünk. Ők nem tudták, de én akkor rendkivül hálás voltam ezért, mert nagyon aggódtam a kocsi és a leesett hó mennyisége miatt. Csak ültem itt reggel, és jókat nevettem, Gyuszi meg rajtam nevetett. Elég rossz hétvégénk volt, de ez a szombat reggel magasan kiemelkedik abból a pár napból.

Köszönöm lányok, köszönöm, hogy hülyéskedtetek velem, bohóckodtunk. Köszönöm, hogy a falumbéli is érdeklődött, irt, hogy mi ujsi velünk. Köszönöm, hogy mosolyogva ültem be a kocsiba, és bár féltem, de nem ugy mint máskor, mert kénytelen voltam visszagondolni a bohóckodós szavakra.

Hát, egyenlőre ezt adta nekem a facebook, köszi! A legjobb az egészben, hogy ezekkel az emberekkel még soha nem találkoztam, de azért remélem, hogy ha találkozunk egyszer, akkor is igy megy majd a humorkodás, hiszen beszélgetünk, olvassuk egymás blogját, bejegyzéseit, fényképeit, megbeszéljük azokat, igy olyanok vagyunk már mintha barátok lennénk (ugye nem baj? 🙂 ), legalább is én ugy érzem!

Aztán napokig megint nem néztem, ma reggel kukkantottam be megint, mert nem vagyok és remélem nem is leszek soha facebook-függő. Bár azt gondolom, hogy ez nem fenyeget, annyi időm ugy sincs! 🙂

Puszi nektek mindenfelé a nagyvilágban! 🙂