Ugye, nálunk a hétvége pénteken 4-kor indul, amikor mindenki elindul haza és kitör a hétvége. Ez most is igy kezdődött, de a havazás betett a nyugodt és kellemes estének. Kora délután még annak örültem, hogy Katinkáék haza tudnak jönni másik repülővel vasárnap, de egy óra mulva meg jól megijesztett Zafi, mert képtelen voltam elforditani a kormányt. Hiába kértem szépen ne csinálja már, meg nekem mennem kell Barnusért. Itthon maradtam, majd jó későn beesett a három fiu. De örültem, legalább itthon volt mindenki, aki éppen akkor a családunkból Belgiumban volt.

Aztán jött a szombat. Be kellene vásárolni. Igen, ám, de éjszaka minusz tizenakárhány fok volt, és még mindig esett a hó. Viszont elrobogott előttünk egy sószóró és még tolólap is volt rajta. Mivel az utcák a csatornák miatt inkább domboruak, igy csak az utca közepét tudta letolni, de emberek! Letolta! Ritka pillanat volt ez! 

Délelőtt, -13 fok és boltba kellene menni. Gyuszinak Zafi mégis meggondolta magát, nincs vele baj, valószinüleg a hideg és a használatlanság miatt valami nem indult el, vagy nem is tudom, de mindegy is, megy és ez a lényeg! Kimegyünk, megnézzük az utat. Annyira le van fagyva az egész, hogy még csuszni sem tud az ut. Persze én rinyáltam, hogy jajaj, meg nehogy baj legyen, mert ugye nem lenne gond ha állna még egy autó a ház előtt, de ez az egy van, erre kell nagyon vigyázzni! De még félni sem volt időm, Gyuszi begyömöszölt a kocsiba és elmentünk. Az autók és a felszórt négyzetméterenkénti mázsányi só azért megtette hatását, a főut simán járható volt. Mondjuk azt ne felejtsük el megemliteni, hogy közben csodaszép idő lett, kisütött nap, mindent vastagon belepett a friss hó.

Hazarohanás, a nyugalmamat akkor kaptam vissza csak, amikor épségben leparkoltunk a ház előtt. Aztán már csak a kinti etetőket takaritottuk le, mert sürün jöttek a pici madárkák. Nagyon sajnálom őket, hideg van. Itt külön figyelmeztetik az embereket, hogy ne felejtsenek el kitenni élelmet a madárkáknák, pár euroért óriási zacsi kajákat lehet kapni. De jönnek is szorgalmasan, egyik szebb mint a másik.

Aztán jött a vasárnap! Először is Eszti elment Leuvenbe a barátjához, majd jön. Aztán ugye Katinkáéknak Szolnokról fel kellene jutni valahogy a repülőtérre Magyarországon. Ezzel telt el a délelőtt fele, néztem a vonatjuk haladását a térképen, mert végül azzal indultak el, ugy itélték meg, hogy az a legbiztosabb. Fel is értek rendben, jó sok órával a gépük indulása előtt, de nem bánta ezt senki, már jó helyen voltak. Aztán, hogy mikor indul a gép? Tudjátok, késik vagy nem késik. Késett. Másfél órával később, de felszálltak. Jaj, jól van, pár óra és itthon lesznek.

Nagy dörrenés, csattogás, jaj. Dávidnak lecsuszott a lába az egyik lépcsőfokon, legurult az emeletről, ráesett a kezére, nagyon fájt neki az egyik ujja. Egyenletes gyorsasággal dagadt be neki, igy aztán Gyuszi beült Dáviddal és bementek a kórházi ügyeletre. Na, még ez is!

Közben Eszti telefonál, hogy lekéste a buszt, csak 9 után jön a következő, fázik, nyügös, viszont én nem tudok elmenni érte, mert nincs kocsi! De lagalább már Katinkáék gépe leszállt  rendben, jönnek hazafelé. Hamarosan megölelhettem, nagyon hálás voltam, amiért épségben megérkezett! Közben jön a telefon, nem tört el, csak megzuzódott Dávid keze, de vissza kell menni egy hét mulva, hogy megnézzék rendesen. Most kapott sint és kötést a kezére. Esztinél is ez volt egyszer, a zuzódástól nem látszott a röntgenen csak később, hogy letört egy porc a kezéből. De remélem most nem ez lesz!

Aztán 10 körül Esztit is begyüjtöttem, de nekem ekkorra már nagyon elegem volt a hétvégéből! Már szinte örültem, hogy vége, és ez szégyen, mert mindig annyira várom, hogy együtt legyen a család, meg majd jó lesz, meg majd nyugi lesz, és tessék. Remélem a következő kevésbé lesz izgalmas és mozgalmas!