Címkék

, , , ,

Hosszu és magányos! Nem, nem segitett nekünk senki, kivéve a szük családunkat. És mikor kezdődött minden? Ó, 19 évesen!

Jött az egyetem mindkettőnknek. Majd egyikünknek fel kellett adni, mert valakinek el kellett tartania a mi kis kettős családunkat. Én vállaltam magamra, félbehagytam a főiskolát, gondoltam majd később estin elvégzem, Gyuszi az első, hiszen maximális pontszámmal, maximális felvételivel került be az egyetemre. Nehogy már ő fejezze be a tanulást! Igy aztán elhelyezkedtem az egyetemen és ott éltünk 5 évig. Közben megszületett Katinka, majd a sok betegeskedése miatt nem tudtam folytatni a fősulit levelezőn sem, arról a lelki teherről nem is beszélve, ami kiderült 3 éves korában, hogy egyfajta genetikai problémával született. Ezt nem akarom tulragozni, aki hasonló gondokkal küszködik, az ugy is érti miről beszélek, aki meg csak hallomásból, az örüljön, még ha semmilye sincs, akkor is, hogy ezt nem kell átélnie!!!

Egyetem után a reménytelenség, hogy egy friss diplomával, mit lehet kezdeni? Hát, pont semmit! Keresés, kutatás, majd egy jó állomás, ahol lehet lépni, haladni, fejlődni. Igaz, köszönő viszonyba sincs a diplomával, de ez van, ezt kell szeretni. Mosolyogva csinálni a mindennapokat, mert ez van! Senki nem kérdezte, hogy akarod-e?

Aztán jön a váltás, mert már tul okosnak gondoltak, kényszerüség, de azért jön a jó lépés, egy emlékezetes napon. Mikor Dávid megszületett, azon a napon kaptuk kézhez a  megpályázott állás eredményét, siker! Nagy az öröm, persze, bekerülni egy multicéghez, jobb a fizetés, meg sokat lehet tanulni. Lehet gyakorolni az angol nyelvet, valahogy már látszik, hogy arra felé halad a világ.

Majd jönnek más munkahelyek, ahol mindig tanul az ember valamit, mindig valami többel lép ki onnan mint belépett egyszer. Aztán jön egy presztizskérdés, ahol az egyetlen magyar felettesnek nem tetszik a logika, az észérv és kirugja emberünket egyik napról a másikra. Döbbenet, keserüség, és nem ér véget ugy érzed az a három hónap! Ezalatt megtapasztalod azt, hogy tulképzett vagy, azért nem kellesz, de azért éjszakánként elmész egy pékségbe dolgozni, nappal meg az Auchan-ba árutrakni a polcokra. És mégis felvillan egy reménysugár, sikerül egy uj állás, kevesebb fizetésért, de szakmába vág és tisztelnek, szeretnek a tudásodért, munkádért. És hálás szivvel gondolunk Isten gondoskodására nap mint nap!!!

Még a kilátástalanság óráiban megjelennek EU-s állásajánlatok az ujságokban. Mit kérnek hozzá? Ismeretség kell? Mert az nincs! Csak tisztesség, sok-sok ledolgozott év, tapasztalat, és szakmai eredmények, papirok, melyek igazolják a végzettségeket, melyek az évek alatt szaporodtak. És a titkolózás! Senki nem tud az egészről, csak mi ketten, drága barátaink, Gabó és Tamás és a kolléganőim. És maradnak az imák naponta, hogy Isten segitsen meg minket!

Vajon elég lesz-e az a végzettség, elég lesz-e az a papir, mert mondom, ismerős nincs aki segitsen? És igen, megjönnek az első hirek! Ismeretség hiába is lenne, itt aztán senkit nem érdekel! Amit tudsz az a tiéd, ha tudod elkapod a fonalat és teljesitesz, ha nem akkor viszont látásra. A második megmérettetés, előtte tanulás! Versenyvizsga, iszonyu lelkiteher, tudod minden ezen mulik! Közben dolgozol, éled az életed és gondolkozol azon, milyen jó is lenne! És igen, az eredmény megint jön, megfeleltél. Sőt a pontszámod is elég magas, benne vagy a 12391 ből az első 6-700-ba. Remek.

Idegőrlő napok, hetek, majd az első brüsszeli behivó. Kellene pénz a repülőjegyre, de éppen nincs annyi. Igaz visszafizetik majd, de most meg kell előlegezni. Kölcsönkérünk!

Megint várunk! Nem történik semmi és semmi és semmi. Feladod? Na nem! Aztán hoppá, kijön mégis az a lista, és igen, igen, rajta vagy! Sőt, mit rajta vagy, az előkelő 4. helyen vagy rajta a pontszámod alapján az első 460 emberből, mert ennyit vesznek fel először Magyarország részéről.

Ekkor már melegedik a helyzet! Még mindig nem tud senki semmit, a gyerekek sem. Pár elkeseredett hónap után, amikor már azt gondoltad, hogy téged elfelejtettek, jön egy levél, utazás megint Brüsszelbe. Megint kölcsön, interjuk, de semmi. Szomorkodás, feladás? Szomorkodás igen, feladás nem! Majd 2005 január eleje, menni kell megint. Ekkor már mindketten megyünk, mert jön a meggyőződés, ez már  ha törik ha szakad, állás lesz. Igy is történik minden, intézzük a gyerekeknek a helyet, ismerkedünk az iskolával. Miután kiszámoltuk mennyi pénz kell még a repülőtérig a vonathoz, vettünk a maradék pár euroért egy nagyon olcsó olasz kaját az iskola mellett, ketten ettük meg az egy adagot, ennyire volt pénzünk (azóta is sokszor eszembe van, ha elmegyek az étterem mellett).

Na és aztán haza, mindenkinek elmondani mindent. Nem, nem volt könnyü! Sőt, nagyon-nagyon nehéz volt a család elé állni, a barátoknak elmondani. Gabiékkal együtt sirtunk, sokat, sőt nagyon sokat. De drágák voltak, sirva lökdöstek minket, hogy menjünk már, mert biztos jobb lesz nekünk!

Bizakodtunk, hogy jobb lesz, igen! Nem felejthettük el, hogy négy gyermekünk közül kettőnek különleges orvosi ellátásra van szüksége, és reménykedtünk, hogy bár azért már sok gyógyászati ellátás hasonló a külföldivel Magyarországon, mégis talán mást kaphatnak, jobbat.

És elindultunk. Erről olvashattok a régi blogba “Visszaemlékezés” -sel kezdődik, majd pár naponként irtam le a történéseket, hogy mi hogy volt, mig kiutaztunk Brüsszelbe, mi ketten, a négy drága gyermekünk, 6 óriási bőröndünk és 6 kézipoggyászunk, ennyi volt az egész életünk.

Ekkor 2 hónappal kevesebb mint 3 év telt el a versenyvizsga kiirása és a mi kiutazásunk között. 38 évesek voltunk, rengeteg tapasztalattal, megélt dologgal a hátunk mögött.

Az EPSO által kiirt versenyvizsgákra nem lehet protekciót szerezni. Ha tudod tudod, ha nem, akkor nem! Igen, kell a tapasztalat, a tudás. Gyuszi szert tett rá sok-sok év alatt. A tudás az övé, soha senki nem veheti el tőle. És azoktól sem, akik hasonló módon kerültek ide Brüsszelbe, dolgozni. Meg kellene már érteni, hogy ide nem protekció által kerülnek emberek! Mindegy fiatalabb vagy idősebb, akkor is van mögötte jó pár elvégzett egyetemi, főiskolai év, munkahelyi tapasztalat. Sokszor nem is értem, hogy mire ez a nagy gyülölködés emberektől Magyarországon a Brüsszelben dolgozókkal szemben. Tessék, csak tessék, utánunk lehet csinálni!

Ha valaki hasonlókat elért már az életben, akkor szóljon, szivesen utba igazitjuk, hogy miként lehet versenyvizsgát tenni, mit kell tanulnia, mire figyeljen oda. De állást neki sem tudunk szerezni! Mert nincs módunkban!

Isten kegyelmén, szeretetén, gondoskodásán kivül csak a szük családunk és az a pár jóbarátunk volt. Rajtuk kivül mi voltunk ketten. Vállt vállnak vetve mentünk előre, sokszor, nagyon sokszor nagyon nehéz volt! Nem könnyebb mint másnak, a gyerekek miatt még nehezebb is! Itt is ez volt, kettőnkön mult minden! De mindig hittel és reménnyel néztem a férjemre, akit még mindig nagyon szeretek és tisztelek!!! Ma már kicsit könnyebb, felnőtt közben a kiscsaládunkban pár váll, őket is be lehet vonni, sokszor megkönnyitik időnként egyáltalán nem könnyü életünket!

Még mindig nincs vége, de már csillapodok! De azt majd délután! Folyt. köv. pár óra mulva!