Címkék

, , , , , , , , , ,

Na és itt a harmadik, utolsó bejegyzés ezzel, velünk kapcsolatban, a tegnapiak folytatása!

A fenti kezdőmondattal is sok levelet kapunk. Most az egyszer elmagyarázom ezt az egészet! Elolvasni elolvashatja bárki ahányszor csak akarja, de én nem vagyok hajlandó erről többet irni, de most kiirom magamból ezt is! Pedig a boldogság nem pénzfüggő, az életet kell szeretni!

Az egész ott kezdődött, hogy Katinka 3 éves korában kiderült, hogy CF-es. Ennek a betegségnek nem szeretném most leirni a részleteit, akit érdekel, az itt megtalálja a nemzetközi oldalt, vagy itt az európai oldalt, de itt elolvashatja magyarul is, részeletesebben pedig utána is nézhet ugyancsak ezen az oldalon az oldalsó menüpontokban. Már aki veszi a fáradtságot és megnézi, elolvassa. Mert tapasztalatom szerint aki a fenti mondattal kezdi a levelét, azt az ilyenek nem érdeklik, és természetesen tisztelet a kivételnek!

Inkább arról irnék, hogy miként éltük meg és hogyan befolyásolta ezt az életünket. Gyusziét és az enyémet. Hát, előtte sem voltam egy nagypofáju nő, de egy hölgy látogatása után teljesen magamba zárkóztam. Kb. 3-4 hónapja tudtuk, hogy mi Katinka betegsége, mikor eljött hozzám egy hölgy, megtudta, hogy nálunk is ilyen gond van, mint náluk. Aztán a hölgy kb. 2. mondata ez volt: És azt tudod, hogy a lányod 10 éves kora körül meg fog halni?

Gyakorolja csak mindenki ezt a mondatot, aki nem élte át, az biztos, hogy nem tudja átérezni mit jelent ez! Hát, én bizony szépen összeomlottam ezután a találkozó után.

Hosszu, nehéz, fájdalmas és sokszor keserü utunkat kezdtük el. Időnként szélmalomharcnak tünt az egész, de én csak egyet tudtam, én nem engedem, hogy Katinkával tragédia történjen! Soha! Ebbe hajszoltam magam, Gyuszit, szegény gyerekkel meg mindent megcsináltattam.  Bevallom nem sok sikerrel! 6 évesen már nagyon beteg volt, semmi jóval nem biztattak. Még mindig dolgoztam, de a sok hiányzást sajnos egyetlen munkahely sem birja. Tudtam vissza kell mennem Gyes-re, ez járt az ilyen betegek szüleinek.

Drága kolléganőm sokat nógatott, hogy ne adjam fel, mindig mosolygott rám, biztatott. Amikor a következő eredmények is rosszak lettek, akkor kiabálva vágtam hozzá az eredményt! De csak mosolygott! Kérte nyugodjak meg, nem lesz baj, ő hisz benne. Hát, én már  nem tudtam. És itt megint elindultam egy kemény uton, mert azt mondták, hogy van Isten. Én meg váltig állitgattam, hogy nincs. De Isten idővel győzött, és megváltoztatta az életemet, a családomét, békesség költözött a  lelkembe. És Katinka valahogy egyre jobban lett. Lassan felemeltem a fejem és már nem csak néztem, hanem láttam is. És azóta mondom a gyerekeimnek, ha bántanak, gyenge vagy, akkor is emeld fel a fejed. Jézus szemébe tudtam nézni és akkor már tudam, hogy nem lesz baj.

Közben el teltek az évek. Megváltoztam. Már nem csak a betegség körül forgott az életem, a mindennapom, a perceim. És Katám kinyilt, már teljesen normális életet élt, olyat mint bárki más. Klarinétozott (!!!!!!!!), sportolt. Erős és egészséges lett!  És az a mai napig, most lesz 24 éves, egy csoda, itt is Belgiumban. Egyetemre jár, éli az életét, boldog a barátjával, megszeliditi a fél világot jellemével, beszédével, a dolgokhoz való hozzáállásával. Együtt nőttünk fel, szelidültünk meg. Istennek köszönhetünk mindent és az a jó, hogy ezt mind tudjuk!

Idővel rájöttem, hogy ha azon jajgatok amim nincs, akkor csak rossz lesz a kedvem, jöhet a komorság, a rosszkedv és a manapság használt divatos szó, a depresszió. Na nem! Az nem segit senkin.  Sokszor kényszeriteni kellett magam, hogy ne keseregjek, ne sajnáljam magam, és legfőképp ne másoktól várjak segitséget! Mindig abból éltünk ami volt. Amikor tudtam, akkor spajzoltam és ha elő kellett venni, akkor örültem, hogy van. Albérletből albérletbe jártunk, örültem ha szeretnek a szomszédok, a tulaj. Nem hőzöngtünk, nem morogtunk.  Mikor visszaköltöztünk Gödöllőre a három gyerekkel, akkor a társasházba egy idő után ugy hivtak minket, hogy a szent család. A gyerekeimet tisztességre, csendességre a másokban a jó megtalálására neveltem. Sokszor voltam egyedül a gyerekekkel, Gyuszi dolgozott, de mindig lelkitámaszom volt.

A kettőnk kapcsolata? Ó, mi is megvivtuk a magunk csatáit, megtanultuk egymást! Néha nagyon komolyan, máskor évődve. Kellett mind, tanultunk, fejlődtünk érzelmileg. És kibirtuk! Még mindig szerelmes vagyo belé, pedig már bizony 31 éve ismerem. És ez mindig felülemel minden rosszon, bajon!  Hiszem, hogy Istennek célja volt mindennel és még mindig célja van velünk.

Valami maradandót alkotni, hagyni magunk után? Az ember kivánsága, szinte mindenkié. Én ugy gondolom, hogy négy csodát már hagyunk magunk után! A gyermekeinket, akiket még most is a tisztességre, a szeretetre nevelünk. Nehéz, egyre nehezebb! Sajnos! Ilyen a világ most, kár!

A pénz? Gyülölöm, annyi keserüséget okoz sok embernek! Valahogy sosem elég! Hiába gondolják sokan, hogy milyen gazdagok lehetünk például mi itt Belgiumban, csak éppen azt felejtik el, hogy az itteni fizetésből itt kell megélni, de ezt már próbáltam elmondani párszor. Multkor láttam egy riportot azokról, akik Ausztriába dolgoznak, hogy most ők milyen jól járnak a pénz átváltásakor. Igen, de mi nem! Nekünk itt kell lakást bérelni, óriási pénzért, de szerencsére olcsón, hiszen nem Brüsszelben lakunk. Nem azért költöztünk ide, mert jódolgunkban nem tudunk mit csinálni, hanem mert kb. 500 euroval kevesebbet fizetünk mint a brüsszeli kisebb lakásé. A gyerekek egészsége miatt nem mehetünk bárhová, itt egészségesebb, tisztább a levegő is.

Mikor kijöttünk ide, akkor elhatároztam, hogy na majd én megmutatom, hogy a magyar ember nem is rossz, nem gáncsolja ki elsősorban a magyart, nem tesz alá, nem terjeszt mindenféle pletykákat, hireket teljesen ismeretlenekről, nem hazudozik. Gondoltam szeretettel, odafigyeléssel, segitéssel sokmindent meg lehet oldani.

Nos, 7 év távlatából el kell mondanom, hogy sajnos nem sikrült ezt maradéktalanul bebizonyitanom. Gondolhatnánk, hogy itt jobban egymásra vagyunk utalva, talán másképp fordulunk egymás felé, de sajnos ez nem igy van, tisztelet megint a kivételnek.

Áskálódás, pletyka kiséri sok ember életét. Vannak akik nekem mondják, kérdezem ismered? Nem, csak hallotta. Ja!

Nekem is tudomásomra jutott, hogy pár éve egy hölgy egy másik itt lévő szervezetből elkezdett fennhangon engem szidni. Mert hogy én milyen hülye vagyok, hogy irom a blogot, meg milyen szépen beszélek az emberekről, meg biztos nem is olyan vagyok amilyennek leirom magam, stb. És mivel elég hangosan mondta, hát el is hitték neki. Aztán én találkoztam szembe egyik követőjével (amiről én nem is tudtam), majd később ez a hölgy megkövetett, hogy ne haragudjak, de ő is tovább adta annak a hölgynek a pletykáit rólam, pedig egyetlen szó sem igaz belőle, és tényleg milyen jó, hogy olyan vagyok amilyennek a blog által megismert, ellenhadjáratot inditott, kértem ne tegye. Ő is nyert általam, hiszen segitettem neki, nem kérdeztem ki ő, honnan jött, ki fia-borja, csak segitettem. Miért nem erről szól az egész? Önzetlenül?

Az iskola. Jaj! Azt a pletykafészket, ami ott van! Eleinte szerettem bejárni, beszélgetni emberekkel, a tanárok egyenesen hozzám küldték a szülőket, ha segitségre volt szüksége valakinek, mert tudták, hogy segiteni fogok. Na, ezért is megkaptam a beosztásom rendesen!

Sajnos ma már egyre kevesebbet járok be. Sok “világmegváltó” szülő érkezik évente, akik nem hallgatják meg a jó szót, a tapasztalatot, aztán csak kavarják itt is a bajt a beszólásaikkal, megjegyzéseikkel. Attól meg egyenesen falra tudok mászni, hogy miket találnak ki emberek akár tanárral, akár osztállyal, akár az iskolával kapcsolatban. Mikor fülembe jut egy-egy pletyka, hát igazán nem értem az embereket. Ennyi ráérő ember van itt, hogy ilyenekkel tudnak foglalkozni? És senki nem kérdez meg mondjuk olyat, aki esetleg megmondhatja az igazat (nem magamra gondolok, sok jó ember van már itt sok-sok éve!!!) De nem, csak mondják és terjed a butaság!

Találkoztunk már emberekkel, akik jöttek más országokból, fogalmunk sem volt, hogy kik ők, de ismertek minket, mert hogy az ottani közösségben elterjedt, hogy ha valakinek segitség kell, akkor hozzánk fordulhat, mi segitünk. Hogy miért alakult igy? Fogalmam sincs, ez van! Eleinte bántott ha szó nélkül eltüntek emberek, meg nem szóltak, ma már tullépek ezen. Szépen megirom a választ és csók!

Emberek ragaszkodnak a dolgaikhoz, féltik, pedig itt nem kellene. Segiteni? Csak ugy? Ismeretlenül? Ugyan már! Sokszor falba ütköztünk, mások falába. Nem értem miért! Tényleg tud valaki valahol egy felszabaduló AD5-ös állást? Esetleg szólna a férjem érdekébe? Megkeresné? Csak ugy ismeretlenül, tudjátok, ahogy mi szoktuk!

Az állatkert. Miért? Mert ők nem bántanak. Minden állatunk nagyon szeretetre méltó, aki nálunk járt valaha, az megtapasztalhatja. Azért van ez, mert szerettük őket kicsinek, ragaszkodtunk hozzájuk (főleg édes Bocikánkhoz), fél világot eljöttek velünk. Nem hagytuk el őket, és most már nap mint nap mosolyt csalnak az arcunkra kedvességükkel. Még Csőri és Jogobella is, a madaraink! Ők sem harapnak abba a kézbe, ami nap mint nap eteti őket.

Tehát biztatok mindenkit, hogy keressen minden nap valamit aminek örülhet. A gyerekeknek azt szoktam mondani, örülj, hogy felkelhettél, ha süt a nap, ha meglátod a családod, a cicát, a kutyát, nevess szivből ha jól érzed magad, ha bántanak, akkor emeld fel a fejed és nézz a bántók szemébe. Te a szemembe mersz nézni?

És igen, én gazdag vagyok! Van egy csodálatos férjem, van szép négy gyerekem, és itt vannak az állatkáim. A mindennapok? Na, azok nem olyan fényesek, egy-egy betegség anyagi romlásba dönti a családot, itt mindenért fizetni kell, óriási az infláció, minden nagyon drága, hónap végére leapad a pénztárca, de ez már gondolom nem érdekel senkit.

Egy a lényeg, éljünk mig élhetünk és hozzuk ki belőle a legtöbbet, a legjobbat! És a legjobb szivvel! Ezt kivánom mindenkinek!