Valahogy úgy alakult az életem, hogy olyan emberek voltak kedvesek számomra, akiket így hívtak.

Az első Gábor, drága Gabi bácsi. Ő egy orvos volt, megmentette az életemet. Nagyon sokáig, évekig nagyon közel álltunk egymáshoz. Testileg, lelkileg egyengette utamat tanácsaival, szeretetével, határozottságával, őszinteségével. Az, hogy megmentette az életemet, egy dolog volt, de még a mai napon is érzem annak a sok-sok évnek a tanításait, szemléleteit az életemen. Nagyon sok mindenért hálával tartozom neki, nagyszerű ember, orvos. Hálás vagyok, amiért ismerhettem őt, bár azt az időszakot szívesen kitörölném az életemből.

Aztán eltelt jó pár év, bebarangoltuk kishazánkat, majd visszamentünk a kezdetekhez, Gödöllőre. Itt szerettünk volna letelepedni (mint láthatjuk nem sikerült, mivel most Brüsszelből írom ezt a bejegyzést), sikerült is a közelben, Veresegyházán megvennünk egy sorházi házat egy vadi új lakóparkban. Mivel egész jó áron adták a házakat sok nagycsaládos, kisgyermekes család tudott ide költözni. Természetesen sok vadidegen ember költözött egymás mellé, tehát benne volt a pakliban, hogy vagy szimpi a leendő szomszéd, vagy nem. Aztán lassan teltek a hónapok, és megismerkedtünk a Szomszédékkal, Gabóval és Tamással, no meg a két gyerkővel, Bimbivel és az újszülött Áronnal. Valahogy érzi azt az ember, de szinte az elejétől kezdve egymásra kattant a két család. Az apukák is, a gyerekek is, meg mi is Gabóval. Idővel nagy bizalom és szeretet alakult ki közöttünk. Minden titkunkat elárultuk egymásnak, együtt sírtunk, nevettünk, izgultunk ha kellett. Tamás pátyolgatta és imádta a lányokat (a még meglévő kölcsönös „szerelem”-ről megbizonyosodhattunk most nyáron is), Dávidot tanítgatta okosságokra, mi meg nevelgettük a kicsiket. Közösen készültek el dolgok, egybe nyitottuk a két udvart (így nagyobb hely volt a gyerekeknek), másoknak időnként úgy tűnt, mintha együtt élnénk. Tavasztól őszig kint főzőcskéztünk, felhúztunk két Coca-Cola-s sátrat és ott terítettünk meg a két családnak, a szomszédok meg majd megőrültek, az illatoktól, időnként át-, átadtunk kistányérral kóstolót, de mások mégsem követték példánkat. Voltak bizony olyan hónapok, hogy már „sokadika”volt hónap végén, megnéztük, hogy mi akad a két konyhába, azt bedobáltuk a bográcsba, az volt a vacsi. Milyen jó is volt! Nyáron együtt pancsikoltak a gyerekek Gabóék kerti medencéjében. Nagyon boldog időszaka volt az életünknek. Három évig laktunk ott, mielőtt ide kiköltöztünk. Együtt izgultuk végig Gyuszi versenyvizsgáit, hogy sikerül-e, együtt vártuk az eredményeket, együtt örültünk (meg sírtunk is), amikor kiderült, hogy sikerült a versenyvizsga. Tudtuk, éreztük, hogy hamarosan el kell válnunk. Szegény Tamás nem is tudott mit mondani, amikor megtudta, hogy el fogunk menni. Búcsú bulit kaptunk tőlük költözés előtt, segítettek pakolni, Tamás vitt ki minket a kisbusszal a reptérre, csak abba fért be a millió csomag. A lányok vele utaztak a repülőtérig, tartalékoltak Tomi bácsiból (bár tegezték a gyerekek őket, de mindig Gabi néni és Tomi bácsi lesznek ők). Tamás gyorsan kipakolta a csomagokat és elment. Nagyon sírtunk utána, talán ő is utánunk, azért sietett el. Kaptunk egy borítékot, amit itt kellett kibontanunk, miután leszálltunk a repülővel, a személyes jókívánságokat tartalmazó lap a mai napig a háló szobánkban van kitéve. A szülőktől már Magyarországon is távol éltünk, az ő hiányukat nem éreztük annyira élesen, mint Gabóékét. Rettenetesen hiányoztak, és hiányoznak ma is. Nyáron voltunk náluk, és szerencsére otthon volt az egész család. Mintha semmi sem változott volna! Ugyan olyan csipogás, csevegés, nevetés, mint 3 és fél éve. Csodálatos emberek! Nagyon hiányoznak!

Aztán elköltöztünk, az itt töltött első napokkal még tartozom nektek, de majd jövőre azt is meg fogom írni, március 15-e után, amikor történtek a dolgok. Telt-múlt az idő, ismerősök jöttek-mentek. Barátságok alakultak, jártunk társaságba, de valahogy valami nem volt az igazi. Úgy voltam vele, hogy ha bezárkózunk, akkor nem találunk barátokat, de nagyon akadozott a dolog. Aztán idén tavasszal kaptunk egy meghívást. Olyan emberektől, akikről tudtam, de álmomba sem gondoltam volna, hogy pont minket hívnának meg. Ugyan miért? Semmi találkozási pont nem volt az életünkben, olvastuk egymás blogját, nagyon tetszett a stílusa, a vagánysága, jókat nevettem rajta. De ennyi! Ha találkoztunk, akkor köszöntünk, valahogy közelinek éreztem őt, de hát nem ismertem. Boldogan elfogadtuk a meghívást! Mentünk, mi hatan, de nem bánták, pedig mondtuk, hogy mi sokan vagyunk. Május elsejét együtt töltöttük a többiekkel, kiderült, hogy egy baráti társaságba csöppentünk. Mindenki nagyon kedves volt, befogadó, nem voltak nagy bámulások (hogy na, ki vagy te), egy szóval nagyon jól éreztük magunkat. Itt már meg is kaptuk a következő összejövetelre a meghívót Zsuzsáéktól, de az már egy másik történet! Nagyon-nagyon jó volt, de ez nem fejezi ki sajnos, hogy mennyire. Aztán nyáron sikerült egy hétvégét találnunk, amikor meg tudtuk hívni mi is vendéglátóinkat. Egy kellemes napot töltöttünk el, és erősödött az érzés bennünk, hogy ez két nagyszerű ember. Aztán többször beszélgettünk, sokat segítettek Tassoval kapcsolatban, meg egyszerűen jó volt velük, jó volt beszélgetni. Most nemrég voltunk náluk lassagne-ni. Annyit nevettünk, már régen volt ilyen fesztelen idegen helyen a családunk. Lassan Dávid is megtört, mert nem akart jönni, mondván mit csinál ő ott, de vendéglátónk bölcsen, türelemmel megtörte a kisembert.

(Ezt a képet utólag tettem be, nap közben kaptam Gabótól, köszike!)

Két csodálatos ember, Gabi (Gabó) és Gábor! Egyszerűen szeretni valók, nem tudok rájuk mást mondani. Mikor érzed otthon vagy náluk, nincs semmi gond. Gabóval olyan volt, mintha egy nagy meleg takaró alá bebujtunk volna mindketten egy sarokba, teával a kezünkbe, és beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk. Nyugalom, béke, biztonság! Hálás vagyok, hogy ránk találtak! Köszönöm!