Tegnap újra fellobbant Kínában az olimpiai láng! Elkezdődött a paralimpia.

Mélységesen sajnálom, hogy az ő játékukat nem közvetítik, pedig azt gondolom, hogy kitartásból, küzdelemből példát mutathatnának az egész világnak. A versenyek után mindig csak egy híradás szól róluk, hogy milyen sikeresen képviselték Magyarországot, de ennyi! Azért meg kell mondjam, hogy bosszant! Ezek a nagyszerű emberek ettől sokkal, de sokkal többet érdemelnének!

Az elmúlt olimpiáról már rengeteg elemzést láthattunk, olvashattunk. Én végig néztem, mert szívem csücske, összeszorult gyomorral izgulom végig a két hetet. Sokszor sajnos azt láttam, hogy nem volt a magyar játékosokban küzdeni akarás. Egyszerűen csak sodródtak az eseményekkel, persze nem sok sikerrel. Mit láttunk Cseh Lacitól? Ment, küzdött! Meg is lett az eredménye! Mincza-Nébald Ildikó vívását is végig izgultuk Esztivel (valamikor évekig vívott). Egy menetre elfáradt, kiengedett, aki nem ismeri ezt a sportot, az nem tudhatja, hogy itt sok minden a fejben dől el. Nagyon nehéz a folyamatos koncentráció! Sajnos azt a meccset el is veszítette, de aztán valahonnan mégis erőt tudott meríteni az a kedves hölgy, és megnyerte a következő meccset a páston. Aztán jöttek a kajakosok az utolsó héten. Már előre mondták, hogy nagyon várják a versenyeket. Sikerük is lett pár érmet nyertek maguknak, Magyarországnak. Tudom, talán már unják sokan, de nekem is muszáj elmondanom, hogy mennyire látszott a Kozmann-Kiss pároson az akarás, a bizonyítás, a dac, hogy menni kell. Olyan dolgok, hetek álltak mögöttük, ami hajtotta őket. Az első magyar aranyérem? Vajda Attila evezését felvettem, hogy amikor a gyerekeim el lesznek keseredve, fáradva, fel akarnak adni valamit, akkor megnézessem velük azt a versenyt. Hihetetlen volt látni számomra azt a fiatalembert! És a vége? A két lány azért nyert aranyat, mert nagyon akarták! Natasa eleve nagyon akarta, Kati meg nem magába fordult a számára vesztes futam után, hanem talán minden dühét, mérgét bele adta abba a futamba. Nem tudom így volt-e, de én így éreztem. A kézis lányokat nagyon sajnáltam. A csapattal gondok voltak, mindenki tudta, de mégis tudtak meccsről meccsre javulni, csak azért, hogy megmutassák a világnak, hogy mekkora erőt képviselnek ők. Megmutatták! Nagyszerű sportemberek. Felháborított az utolsó meccsük vége, hogy miért szabad ilyeneket megengedni, miért engednek ilyen játékvezetőket ilyen nívós versenyen bíráskodni. Mikor rájöttek a lányok, hogy ellenük vannak a bírók is, feladták. Itt is a fejben dőltek el a dolgok. Valószínűleg én is így tettem volna. Hát, a vízilabdameccs? Na, azt tanítani kellene! Komolyan! Határozottan oda menni, óvatosan figyelni azért, nehogy elszaladjon velünk a ló. Tudatni végig, hogy ki a jobb, aztán a kellő pillanatot várni, kihasználni, menni, menni, küzdeni, és megcsinálni! Ezeknek az embereknek, sportolóknak a küzdelmeit kellene lassú adagokban adagolni a fáradt, lagymatagnak látszó sportolókba! Pedig elvileg ott van bennük minden, ami kell a sikerhez, hisz nagyszerű emberek, nagyszerű sportolók, kivívták a szereplés jogát az olimpiára, tehát már eleve ott vannak mindenhol a világ élvonalába.

Vagy megnézetni velük naponta háromszor egy paralimpiai közvetítést, hogy lássák a boldog arcokat, a küzdést, harcot hogy megmutathassák a világnak, mennyit érnek ők!

Aztán eszembe jut erről egy 12 éves lány, egy sportoló, hogy ő hogy tanult meg küzdeni, harcolni, akarni. Elmesélem nektek, később!