Szombat délután van, nagy bevásárlás után tankolunk a Makro benzinkútjánál. Ahogy a helyére teszem a pisztolyt, szemem megakad a közeli étterem reklámtábláján. Igen, a magyar gulyás világhírű! Szívet melengető érzés, ugye?

Apró szépséghibája a dolognak, hogy csak halvány fogalmuk van arról mi is lehet az gulyás. Néha a bizottsági étteremben is szoktak készíteni, étvágygerjesztőnek kitesznek egy tányérral a bejárat mellett. Mikor megyek ebédelni, megállok mellette, és sajnálkozva nézem. Az inkább pörköltre hasonlító szósz ínycsiklandozóan terülne szét a tészta köreten, ha nem lopakodna a fejembe a gondolat, hogy ez nem is gulyás.

Ilyenkor mindenkinek elmondom, hogy az egy LEVES, és rögtönzött kiselőadást tartok a gulyákról, gulyásokról és a régi nomád életről. Kíváncsi vagyok, hogy más nemzetek ételei, amelyek időnként felbukkannak az étlapon, hogyan is nézhetnek ki valójában. Meg kellene lepni a szakácsokat egy jó gulyás-recepttel.

Nem bízom benne, hogy a reklámozott hongaarse goulash megüti a magyar mércét, ezért fel sem merül, hogy megkóstoljuk. Inkább azt kezdem tervezgetni, hogy ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, akkor a hét végén előveszem a bográcsot, és megkérem Kedvesemet, főzzünk egy igazi, magyaros bográcsgulyást.

Erről eszembe jut a recept amit majd’ két évvel ezelőtt írtam: Bográcsgulyás fűnyíró módra. Ajánlom mindenki figyelmébe!