Eddig vártam a tanárnő visszajelzésére, de hiába.

Ekkor újra írtam egy pár sort, hogy legyen szíves adjon időpontot a találkozásra, hisz már csak pár hét volt a tanévből. Erre jött egy levél, hogy igen, tudja, hogy ez fontos dolog, azért nem adott még időpontot, mert nem tudott időpontot egyeztetni a pszichológussal és valamilyen orvossal. Na, ezen jól kiakadtam, hiszen ilyen hozzáállással még nem találkoztam sehol. Sírtam egy jó adagot, majd megkérdeztem, hogy ugyan árulja már el, hogy kinek van szüksége pszichológusra, mert Barnusnak nincs.

Ez egy igen speciális betegség (ha valaki elolvasta a tegnapi linkeket, akkor nem kell magyarázkodnom), jelenleg Magyarországon is kb. 250 ember él ezzel a betegséggel. Mint minden betegségnél, ennél is változó, és egyénenként eltérő. Ezért van egy saját specialistánk itt Belgiumban is, aki teljesen véletlenül egyik vezető orvosa az ezen a téren tevékenykedő orvosoknak. Minden eset más és más, nincs egyforma. Szerencsére! A mi gyermekeink nagyon jól vannak és bizakodással tekintünk a jövőbe. Muszáj! Az orvosunk csak jóval biztat. Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani vele is és a professzorral is, nem gond, ha hívjuk őket baj esetén. Mindig úgy osztják be a szabadságokat is, hogy valamelyiküket el lehessen érni, sajnos volt már erre példánk. De nekik is mindig a gyerekek a legfontosabbak, én ezt látom. Sokszor ránk hagyatkoznak, kikérik véleményünket, tudják, hogy kiveséztem és vesézem folyamatosan a betegséget, amennyire lehet, mindig tudom a friss dolgokat. Tudom, mire kell odafigyelni, teljesen együtt tudunk működni, együtt dolgozni a gyerekek érdekébe.

Ezért is ért hidegzuhanyként a tanárnő viselkedése, hozzáállása Barnabáshoz. Barnus egy nagyon kedves kisgyermek, valahogy úgy alakult, hogy mindig szerették mindenhol. Nagyon jó személyisége van, nagyszerű kisember, és ezt nem csak azért mondom, mert az én kisfiam, hanem mert másoknak is ez a véleménye.

Az itteni oviba másfél évig járt, az eddigi tanító nénije két évig tanította. Eszükbe sem jutott pszichológust hívni. Velem elbeszélgettek, ha volt kérdésük válaszoltam őszintén, de nem kerítettem nagy feneket ennek az egésznek, hiszen nem kellett. Megértették, hogy Barnust úgy kell kezelni, mint a többi társát, de nem is volt semmi indoka annak, hogy másként tettek volna. Mióta itt élünk Belgiumban csak kétszer volt beteg a kisebb náthákat leszámítva. A másik három gyermekünk többet volt beteg, mint ő. Miért kellett volna kezelni másképp? Szépen okosodott, fejlődött, mint minden gyerek. Egy kérésem volt, egy mondatot ne mondjanak ki: Te beteg vagy. Kértem kerüljék ki ezt a megjegyzést valahogy. Sikerült, Barnusnak és osztálytársainak elfogadni, természetes dolognak tartani, hogy evés előtt enzimet (ez nem olyan gyógyszer, mint mondjuk az Aszpirin, igazából, ha más beveszi nem lesz tőle semmi baja) kell szednie, és kész.
Nem ragozták ezt túl, sosem volt ebből probléma. Ezeket szerettem volna elmondani! De nem jött több válasz! Ekkor kezdtem el félni igazán, de még nem tudtam mitől!