Címkék

Nézzük hová vezettek az események?

Az iskola utolsó hetéig vártam, hogy kapjak időpontot. Feltétlenül beszélnünk kellett, hiszen Barnusra figyelni kell. Miért is? Csak példákat írok!

A jelenlegi tanító nénijének köszönhettük, sikerült beállítnunk Barnus enzimjét. Mindig partner volt! Barnusnak sokat fájt a hasa, picit kisebb is volt, mint a korosztálya (tudjátok, van az a grafikon, amit mindig néznek az orvosok, hogy hová esik a gyerek az átlaghoz képest, Barnus növekedése az átlag alatt volt kb. 1,5 éve). Azt tudtuk, hogy az enzimeken kell változtatnunk, de segítséget kellett kérnem, hiszen itt egész nap, reggel 8-tól délután 4-ig az iskolában vannak a gyerekek, háromszor esznek. Brigit is bántotta, hogy Barnusnak fájdalmai vannak. Elvonta ez a figyelmét is a tanulásról, bár Brigi mindent megtett ilyenkor, hogy elvonja a figyelmét, sikerült is több-kevesebb sikerrel, de ezen változtatni kellett. Aztán eszembe jutott, hogy vajon mivel főznek az étterembe. A doktornő nem nagyon bízott az eredményben, hiszen itt nagyon odafigyelnek a gyerekek étkeztetésére, de kértem a kantin vezetőjétől egy papírt, amin felsorolta a fölhasznált zsiradékokat, amiket a főzéshez használnak (ez azért fontos, mert ezek a gyerekek nem tudják megemészteni az állati eredetű zsiradékot). Egyből megtaláltam, hogy hol a baj. Az egyik zsiradék fele részben tartalmazott állati eredetű zsiradékot. Én tapasztalatból tudtam, hogy ez gondot jelenthet, a gyerekeknek még a disznóhústól is fájt a hasuk. A doktornő nem nagyon bízott ebben, de rám hagyta a döntést. Én döntöttem, ezek után főztem az ebédet Barnusnak, minden nap azt ebédelte, amit én küldtem neki. Megszűntek a hasfájások, hasmenések, viszont sokszor hozta haza a dobozát úgy, hozzá sem nyúlt az ételhez, mivel nem ehettek együtt az osztállyal azok a gyerekek, akik otthonról vitték az ebédet (ezt senki nem érti miért?). Brigi mondta, hogy kérvényezzük, hogy továbbra is vele ebédeljen, mert ő mindig noszogatta, hogy egyen, figyelt rá, mert tudta, hogy mennyire fontos a folyamatos táplálása. Engedélyezték, aztán pár hónap elteltével Barnus még kiegyensúlyozottabb lett, akkorát nőtt, hogy szinte egyik hétről a másikra le kellett cserélni az összes ruháját, már nem számított kicsinek az osztályban. A kedve is jobb lett, hiszen egyre kevesebbet fájt a pocakja. Barnus és a családunk életébe ezek nagyon fontos dolgok.

Ezeket is el szerettem volna mondani a leendő tanárnőnek, hogy érezze, tudja, oda kell figyelni rá és kértem volna, hogy segítsen. Az utolsó héten Gyuszit megkértem, hogy csináljunk valamit, nem éreztem biztonságban Barnust! Írt az igazgató nőnek, beszélni is tudtunk vele szerdán. Teljesen felháborította ez az egész. Miért is?

Ez az iskola keményen fellép a diszkrimináció minden fajtája ellen. Több sérült, beteg gyermek jár az iskolába, felső tagozatba tolókocsis gyerekek vannak, sajnos látok sokszor bekötött fejű gyerekeket, akiken látszik, hogy valamilyen kezelés hatására kihullott a hajuk. Mikor beiratkoztunk 3 éve, akkor mondta Helen, hogy semmi gond a gyerekek betegségével, vannak itt mások is ilyen gyerekek. Soha, egyetlen egyhez sem hívtak pszichológust, megkövetelték, hogy a tanárok segítsék a gyerekeket, a szülőket, könnyítsék meg az életüket, amennyire lehet. Én eddig soha nem hirdettem sehol, hogy mi a gond nálunk, mert többnyire mindenki csak sajnálni tudott, meg ilyen kérdéseket tettek fel, hogy tudok ezzel a tudattal élni, stb. Na, ezekre nem volt szükségem! Nem vertem a mellem ez miatt, és sosem kértem, hogy kivételezzenek a gyerekeimmel. Mindig azt szerettem volna, hogy inkább olvadjanak bele a nagy átlagba.  Eddig nem is volt ezzel soha semmi baj. A nagyobbik lányom 20 éves, sosem érte őt atrocitás, megaláztatás. Most itt kellett ezt átélnünk! Az igazgató nőt is mélységesen megrendítette ez az egész, utasította a tanárnőt, hogy találkozzon velünk, ennek ellenére csütörtök este azt a választ kaptuk a tanárnőtől, hogy ragaszkodik az orvosokhoz, meg majd jövőre valamikor. Tudtam, hogy nem fogom engedni, Barnusnak nincs betegségtudata. Csütörtökön még megpróbált vele beszélni Gyuszi, de az volt a válasz, hogy zaklatjuk őt, meg különben is tanulási nehézségei vannak a gyereknek a betegsége miatt, és ő egyáltalán nem akar velünk találkozni, írjuk le, amit tudatni akarunk vele. Arra pedig, hogy akkor hogy akarja tartani a kapcsolatot velünk, mint szülőkkel nem is volt válasz. Az hogy segítene? Megértene? Szó se volt erről!

Aztán jött egy gyötrelmes éjszaka, majd reggelre eldöntöttem, mi legyen! Kérvényeznünk kell, hogy Barnus évet ismételjen. Így egyelőre ki tudom védeni ezt az évet, jövőre meg majd lesz valami. Megfutamodtam, de már annyira rettegtem, féltem, Gyuszi nem tudott már kihúzni belőlem egy normális mondatot, annyira féltettem Barnabást. Hát, szépen elmentünk a bizonyítványosztás reggelén újra az igazgató nőhöz, mondtuk mit szeretnénk, szomorúan mondta, hogy a jelenlegi helyzetben ő is ezt a megoldást tartja a legjobbnak. Nos, ez a papír, ez az engedély jött meg hétfőn délután. Most már tényleg próbálok megnyugodni. Azért még egyszer elsírtam magam, péntek délután. Megnéztem Barnus bizonyítványát. Félévkor olyan jó négyes tanulónak mondtam volna, most szinte mindenhol ott volt a felfelé mutató nyíl (mint utóbb kiderült a tanárnő nem kérdezett meg senkit, saját maga eldöntötte, hogy Barnus a betegsége miatt tanulási nehézségekkel küzd) az utolsó rublikába. És egy ilyen kisfiúnak kell most beadnunk, hogy évet kell ismételnie. És a miérteket is elmondjuk?