A belgiumi közlekedési szokások témája már rég megérett egy bejegyzésre, így most Amby felhívásának az apropóján következzen egy szubjektív vélemény, amúgy belgablog módra.

A fiúk izgatottan beszélgetnek, ahogy a mozgólépcsőn lefelé ereszkedünk, és elnyel a metrólejárat félhomályos torka. Kedvenc időtöltésükre szánunk most egy fél napot: tömegközleledünk. Lányos szülőknek mondom: igen a fiúkat lázba hozza a metró, villamos, a busz és a vonat. Különösen nagyobbik fiam van oda a vonatokért, lassan a fél padlást elfoglalják a sínek. Még arra is rávett, hogy az ebay-en vegyem meg neki azt a szuper vonatot, amit aztán a zsebpénzéből fizetett.

Szóval a metróval kezdünk, az autó békésen vár minket egy parkolóban a Herman-Debroux közelében. A mozgólépcsőn leérve a fiúk kérik a jegyet, hogy kezelhessék. Kezükbe nyomom a tíz utazásra jogosító szelvényt, Dávid már nyomja is be az automatába. Három kezelés, háromszor “1 person”, a jegy hátulján a dátum, időpont. Egy óra hosszáig szabadon használhatjuk bármelyik tömegközlekedési eszközt Brüsszelben.

A metró már érkezik is, a fiúk nagy örömére a kevés új szerelvények egyike. Alig áll meg, már nyomják is az ajtónyitó gombot, nekik már természetes, hogy nem nyílik automatikusan. Az új metró egy hosszú csuklós busz benyomását kelti, a kocsik egybe vannak nyitva, végig látni az egész szerelvényen. Indul a banzáj, jaj de jó!  A Beaulieu-nél tangóharmonikás ipse száll fel, két megálló hosszan vidám párizsi dalt játszik, aztán kalappal körbejár.

A Schumanon leszállunk. Az ajtó nyílik, a felszálló utasok már tódulnak is be, itt nem szokás megvárni, míg az érkezők kiszállnak. Én határozott léptekkel vágok át köztük, egy befelé nyomuló vállat félrelökök, húzom magam után a fiúkat. (Ez van a liften is, valamelyik nap a munkahelyemen szállok ki a liftből, egy hölgy majdhogy vissza nem lök, olyan vehemenciával igyekszik befelé. )

A kezelt jegy a vonaton is érvényes Brüsszel területén, ezért rögtön a menetrendhez megyünk. Szerencsénk van, mindjárt indul egy vonat, ami átmegy a Midi állomáson. A szerelvény tiszta, jó állapotban van, most nincs sok utas, le tudunk ülni.

A váci sebes jut eszembe, amivel munkába jártam mielőtt kijöttünk. A megállóhely szétvert és összefirkált kis bódéja, a graffitival díszített vagonok, széthasogatott ülések. Kényelmesen hátradőlök, és a fiúkat figyelem, ahogy élvezik az utazást és élénken beszélgetnek. Dávid kiselőadást tart a TGV-ről, ami háromszázzal is megy, és nagyon hamar Párizsba ér, aztán áttér  a Thalis-ra, ami a tenger alatti csatornán megy át Londonba. Szenvedélye a vonatok, és már most többet tud róluk, mint te meg én együttvéve.

Érintjük a Gare Centralt is, a föld alatt való vonatozás csak még izgalmassá teszi az utazást. A Midi-re érkezünk, leszállunk, hogy továbbvillamosozzunk. Amikor itt járok, mindig emlékek rohannak meg. Magam előtt látom, ahogy 2005. március 13-án ballagunk végig a csarnokon, mindkét kezünkben, hátunkon, fejünk tetején is csomagok, és megyünk bele a nagy ismeretlenbe.

A villamos a föld alól indul, persze ez is tetszik a fiúknak. Most nincs olyan szerencsénk mint a metróval, egy ütött-kopott szerelvény jut nekünk, azzal döcögünk egy ideig. Nekem nem nagy szám, de hát ha a fiúk ebben lelik örömüket …

Szerencsére a buszt kihagyjuk. Egyáltalán nem bánom, volt néhány kellemetlen élményem. Busszal járok dolgozni, és nem tudom megszokni a sofőrök vezetési stílusát. Nem értem például, hogy miért kell úgy vezetni, mint az autóversenyzők. A Forma 1-ben díjazzák az erős gyorsulást és a hirtelen fékezést, de a lendülettől eleső nagymama vagy a fejét beverő kislány biztosan nem köszöni meg.

Az a vád nem érheti a sofőröket, hogy nem rutinosak, a keskeny utcákon szükségük is van rá. Néha olyan szűk helyeken is átmennek, hogy a kezemet nem merném a busz és a parkoló autó közé betenni. De a vezetési stílusuk! A másik probléma velük, hogy néha feledékenyek. A buszmegállóban integető utasoknak nem felejtenek el megállni – mivel azok integetnek, ugye -, de ha csak leszálló utas van, számtalanszor előfordul, hogy továbbrobognak a megállón. Ilyenkor aztán hangos “müsziő! müsziő!”-zés hallatszik a hátsó ajtó irányából, és utasborító fékezés után persze megáll a busz. Hogy miért nem elől szállnak le? Mert az a felszállásra van. Elől fel, hátul le, nincs sumákolás és potyautazás, mindenki kezeli a a jegyét, vagy mutatja a bérletét a sofőrnek.

Amíg a buszozás örömein merengek, vissza is érkezünk a Debroux-ra. A fiúk mennének még, de én elértem a tömegközlekedési tűrésküszöbömet. Beülünk az autóba, és hazafelé vesszük az irányt.

Rögtön az első lámpánál dugóba kerülünk, ami már fel sem tűnik Brüsszelben. Az egymilliós városban kb kétmillió autó van szerintem. Biztos, hogy nem erre a forgalomra tervezték. Szerencsére az itteni sofőrök között kevesebb az egoista, és többen vannak akik beengednek sávváltáskor. Tudják, hogy ők is kerülhetnek ilyen helyzetbe. Mintha jobban tisztelnék a másik vezetőt. Ezért aztán sokkal gyakoribb a bekéredzkedés, sőt a beszemtelenkedés a másik elé. Úgyis beenged valamelyik.

A Hermann-Debroux az egyike a jellegzetes brüsszeli kereszteződéseknek: egy balra kanyarodó sáv a csomópont közepén válik ketté. Az az előnye, hogy kétszer annyi autó tud behajtani a kereszteződésbe, úgyis meg kell állni, mert egyszerre zöld a szemből egyenesen érkezőkével. Mivel kétszer annyiautó tolul be, kétszer annyi tud átmenni a zöld alatt, mintha csak egy sáv lenne. Ezzel gyorsítják a forgalmat. Kár, hogy az illetékesek nem tudják a fő útvonalak lámpáit rendesen beállítani, azzal méginkább gyorsítanák a forgalmat. Amikor lépten-nyomon meg kell állni a pirosnál, ha van autó, ha nincs, na, az nem segíti a haladást! Nosztalgiával gondolok a Hungária körútra, amin legalább akkor végig lehetett menni a zöld hullámon, amikor nem volt nagy a forgalom. Itt erre esély sincs.

Nagy nehezen átvergődünk a kereszteződésen, de máris itt a következő lámpa. Hamar zöldre vált, de még nem indulhatunk, néhány kóbor gyalogos most poroszkál át alőttünk. Azt pedig mek kell várni! Itt a gyalogosnak abszolut elsőbbsége van, akkor is megállnak neki, ha csak a járdán ácsorog, és még el sem döntötte, hogy átmenjen-e. Persze el is szemtelenedtek rendesen, és a piroson is átmennek ha szabad, ha nem.

Az autópálya-felhajtóra érünk,  előttem egy autó tötyög, nem akar haladni sehogy sem. Nem bosszankodom, látom rajta, hogy mazsola. A rendszáma számmal kezdődik, és látom a sofőr ősz haját. Egy bácsika, aki még KRESZ tanfolyam nélkül, alanyi jogon váltotta ki a jogosítványt ötven évvel ezelőtt. A jogosítvány itt sosem jár le, a rendszámot is viszi az ember autóról-autóra, minden adott. Azt a kis jártasságot meg csak megszerezte valahogy, még ha nem is ismer minden szabályt, például, hogy indexelni kell sávváltáskor. Mivel eleve számítottam ilyesmire, nincs gond, de amint tehetem megelőzöm. Hadd poroszkáljon csak, ráér!

Szeretek a belga autópályán vezetni. Nem csak azért, mert sok helyen háromsávos, hanem mert kevesebb a vadkan. Ha a maximálisan megengedett százhuszas tempóban előzök a belső sávban, nem tolnak le az útról villogva és dudálva.

Gyorsan megérkezünk a hoeilaarti leágazáshoz, és innen már lakott területen haladunk. A hetvenes sebesség megengedett ezen a szakaszon, bár nem értem hogyan fér össze azzal, hogy lépten-nyomon jobbkezes kereszteződések vannak. A jobbkéz-szabály itt alapeset (akkor csodálkozom, ha egy utca alá van rendelve). Érdemes ezt észben tartani, mert aki jobbról jön abban fel sem merül, hogy esetleg nem állsz meg, nagy gázzal kanyarodik eléd.

Beérünk a belvárosba – vagy faluba, egyszer kiderítem, hogy Hoeilaart micsoda. A tónál a lámpa zöldre vált, de az előttem álló csak nem akar indulni. Dudálok, hogy na mi lesz öreg, itt alszunk? Elnézést kérően int, és indul.

Mire hazaérünk a  fiúk is fáradtak, de azért azt kérdezik mikor megyünk megint. Majd sort kerítünk rá megint, mondom. Majd egyszer.

___________________
Fotók:
www.pictureeurasia.com
commons.wikimedia.org
www.emich.be
Paint.It.Black