A gyerekek nagyon izgultak, hisz ez volt az első repülőútjuk. Kettesével ültünk, így mindenki látott valamit az ablakon. Szinte sikítottak, amikor elrugaszkodott a gép a betonról, nagyon tetszett nekik. Persze egy idő után unalmassá vált az utazás, játszottunk, rajzoltunk, ettünk, majd lassan ereszkedni kezdtünk, megérkeztünk Charleroi-ba 8 óra után. Nagy nehezen kitereltük a gyerekeket a csomagokkal a csarnokba, kiosztottuk a csomagokat, és rohantunk a buszhoz, amivel Brüsszelbe kellett utaznunk. Bepakoltuk a csomagtartóba és felültünk, közben kisütött a nap, nagyon szép idő volt. A gyerekek kidőltek, elaludtak, nem is bántam, mert még várt ránk egy jó nagy út a szállodáig. Nekünk már ismerős volt a környék, hisz hat hete is erre utaztunk. Megérkeztünk a Midire, kipakoltuk a sok-sok csomagot és szétosztottuk őket, ki melyiket húzza-vonja maga után. Hát, azt látni kellett volna, ahogy elől Gyuszi, utána a gyerekek, végül én végig vonultunk a Midin a metróhoz. Pár száz méter megtétele után úgy éreztem, hogy leszakad a karom, de menni kellett. A lányok is szóltak, hogy álljunk meg, hol az egyik, hol a másik pihentette a karját, nagyon nehezek voltak a bőröndök, rajtunk legalább 2-3 táska. Azon imádkoztam, hogy Barnus bírja húzni a pici bőröndjét, mert nem tudta volna senki hozni (hozta az aranyos, hozta végig egyetlen zokszó nélkül). Leszakadt Dávid táskájának a füle, Cicu majdnem kiesett, sírt szegényke. Nagyon fáradt volt, rákötöztük Cicut a hátizsákjára és mentünk tovább. Persze ekkor derült ki, hogy miért is hívják Brüsszelt a mozgólépcsők városának. Szegény Gyuszi felment pár bőrönddel, egy-két gyerekkel, aztán vissza le a többiekért, ezt végig csináltuk párszor, mert a nagy bőröndök mindig le akartak gurulni a lépcsőfokokról, nehéz volt és a gyerekek nem tudták megtartani őket (ne felejtsük el, hogy 3 évvel ezelőtt történtek ezek a dolgok!). Azért mégis elértünk a metróig, egy kicsit megint megpihenhettünk, míg elértünk a Louse-ig. Egy kis kalandunk volt a metrón. Mikor megállt, akkor a gyerekek gyorsan leszálltak, mindenki húzta a maga csomagját, de Barnus elakadt előttem, őt Gyuszi gyorsan kikapta, de én még ott voltam két nagy bőrönddel és nem tudtam elfordítani őket, hogy kiférjek a középen lévő korlát mellett (minek az ott, máig sem értem?!). Egyszerűen annyira nehéz volt az egyenként 20 kg-os bőrönd, meg rajtam a sok csomag, hogy nem tudtam megmozdítani őket, az ajtó elkezdett becsukódni. Kiszóltam, hogy menjenek, majd valahol találkozunk, de Gyuszi gyorsan betette a lábát az ajtó közé, hogy ne csukódjon be. Azt mondta, ha már eddig elértünk, akkor nem hagyja, hogy szétváljunk, a gyerekek sírtak, hogy most mi lesz, jaj anyuci. Semmi, újra kinyíltak az ajtók, szépen kivettük a bőröndöket és elment a metró. Annyira megijedt mindenki, ott álltunk a peronon összeölelkezve hatan. Gyuszi mondta, hogy menjünk, már nem vagyunk messze, szedjük össze magunkat. Felcuccoltunk a mozgólépcsőkön megint. Aztán kicsit lemaradva utol értem őket, mert rám vártak egy kanyar után. Gyuszi rám nézett, aztán felfelé, újra rám. Ott volt az a fránya lépcső. Nem volt több mozgólépcső, nekünk kellett felvinni a csomagot egy nagy lépcsőn. Amikor arra járunk, mindig eszembe jut az az érzés, amit akkor és ott éreztem. Mondtam, hogy nem megy. Az összes csomagot Gyuszi vitte fel, nem is tudom honnan volt még ennyi ereje, és még nem voltunk ott. Aztán vártuk a villamost. Vasárnap délelőtt révén nem voltak sokan rajta. Gyuszi megkérdezte a vezetőt, hogy tényleg ezzel kell-e mennünk, majd szépen elkezdte felrakni a csomagokat, ami valljuk be őszintén nem két perc volt. Itt találkoztunk először a belgák türelmével, higgadtságával, mert Magyarországon már biztos leordították volna a fejünket. Csak mosolyogtak ránk kedvesen. Na ez is meg volt. Miután sikerült jeleznem a vészcsengővel, hogy le szeretnénk szállni, meg is érkeztünk a Vleurgat kereszteződésébe. Aranyos volt a vezető, mert megkérdezte, hogy tényleg ide jövünk, itt kell leszállnunk, hogy ne kelljen a csomagokat cűgölnünk. Megnyugtatott minket, hogy igen, ez az, aztán végig nézte az egész villamos, hogy Gyuszi lepakol mindent. Mosolyogva intettek páran, igazán kedvesek voltak. Na, az utolsó nekifutás, nem tudtuk mennyit kell mennünk, de reménykedtünk, hogy nem sokat, így is lett, talán 100 méterre van a kereszteződéstől a Wellington appartmann hotel, ahol fogadtak minket vasárnap is és az ár is elfogadható volt. Itt vagyunk, megérkeztünk, fél 11 volt ekkor! Két szobát béreltünk, egy közös előtérből nyílt a két szoba, mindkettőhöz volt egy kis berendezett teakonyha, saját fürdővel. Tiszta volt, rendes. Ennyi kellett nekünk, nem több, egyelőre. Lerogytunk. Itt vagyunk, megérkeztünk Belgiumba!

Kicsit lepihentünk, de nem nagyon tudtunk aludni. Kipakoltam az ebédet, a két konyhában volt annyi tányér, hogy meg tudtunk teríteni. Teljesen jó volt. Gyuszi összeszerelte a gyerekeknek a DVD lejátszót a szobai tv-vel, előszedtük a játékokat és már nem is volt semmi gond.

Délután elmentünk sétálni. Végig sétáltunk a Louise utcán teljesen a körforgalomig. Csendes vasárnap délután volt, kellemes tavaszi idő. Talán pont olyan, mint a mai napon. A Vleurgat utcán visszasétáltunk, benéztünk a szomszédos éjjel-nappaliba, legfőképp az árak érdekeltek, mert még volt a hazaiból. Aztán eltettük magunkat a következő napra.

Két napunk van lakást találni (ne mosolyogjatok, ez komoly), mert március 15-én Gyuszinak menni kell dolgozni. Addig meg kell találni, és alá kell írni a szerződést, mert a szállóban csak szombatig akartunk maradni, úgy számoltuk ki a pénzt.

Belgiumban voltunk!