Egy újabb sültkrumplit tunkolok a tartármártásba, és miközben az ízeket élvezem, körbenézek a Place Jourdan-on. Az ember azt gondolná, hogy este tíz körül csendesedik a forgalom, de ez nem így van a Maison Antoine környékén. Néhány autós feltartja a többit, ahogy reménytelenül keres üres helyet a zsúfolt parkolóban – néhány percet gyalogolnia kell, ha a meg akarja kóstolni Belgium állítólag legfinomabb sültkrumpliját. Az éttermekbe és sörözőkbe éhes vendégek érkeznek, ráérő emberek sétálgatnak a téren. Fiatalok csoportosulnak a szemben lévő pad körül, az egyik srác gitárt hangol.

A krumplisütőhöz mindkét ablakánál hosszú sor áll, mi már túl vagyunk rajta. Az üvegen lévő emblémát nézem, 1958 óta áll itt a Maison Antoine. Na ja, itt nem mennek tönkre hipp-hopp a vállalkozások.

A fiúk közben letelepedtek egy padra, én pedig a lányokkal dumálok.
– Emlékszel mikor voltunk itt először? – kérdezi Kedvesem. Hogyan is felejthetném el azt a napot, ami a legnagyobb változást hozta a család életében!
– Három éve – mondom, újabb adag krumplit tömve be.
– Itt voltatok három éve? – kérdezi nagylányom.
– Aha, abban a sörözőben ültünk – mutatok a sarki brasserie-re.
– Megengedték, hogy bevigyük a sülkrumplit amit itt vettünk – fűzi tovább a gondolatot Kedvesem.
– Akkor ittam először meggysört.
– Összegyűltünk jópáran a már kint lévő magyarok közül.
– Igen, az Eusecretaries listán szerveztük a találkozót. Volt aki kint dolgozott már néhány hónapja, mások meg interjún voltak valamelyik uniós intézménynél.
– Ahogy te is – mosolyog rám Kedvesem.
Valóban, mi is azért voltunk Brüsszelben akkor, mert végre behívtak állásinterjúra. Nem is egyre, hanem ötre. Az Admin azért szervezte így, hogy minél több lehetőséget kapjak, ha már ideutaztam. Hoztam magammal kis feleségemet is, hadd ismerkedjen az itteni dolgokkal, ha már ennyire érik az uniós állás.
– Akkor már tudtuk, hogy sikerült – vigyorgok vissza.

Kora délután találkoztam az Enterprise főigazgatóságon az informatikai osztály vezetőjével. Már a beszélgetés során éreztem, hogy a legtöbb témában egy hullámhosszon pendülünk, de nem mertem vona előre inni a medve bőrére. Estére ígérte, hogy döntést hoznak. Kicsit meglepődtem, amikor fél óra múlva, két interjú közötti kávézgatás közben rámcsörgött, és szólt, hogy megkapom az állást. Azt mondtam neki, hogy másnap visszahívom, van még néhány interjúm hátra. Aztán kedvesemmel egymás szavába vágva örültünk a jó hírnek. Függetlenül a többi interjútól, egy ajánlatom már volt. Aztán lett még egy, de ez az első volt az ígéretesebb.

Másnap reggel visszahívtam leendő főnökömet: elfogadom az ajánlatot. Azon melegében találkoztunk is újra, hogy aláírjunk egy szándéknyilatkozatot, és kávézzunk egyet a nagy örömre. Nagyon rendes volt, megígérte, hogy mindenben segít. Meg is tartotta a szavát, és a három év bizonyítja, hogy beváltunk egymásnak mint főnök és beosztott.

Este, amikor a maroknyi magyar találkozott a sörözőben, már vidáman társalogtunk, állásajánlattal a zsebemben.

– Biztosan örültetek – jegyzi meg nagylányom.
– Naná! Azt se tudtuk hova legyünk.
– Egész este arról beszéltünk, hogy milyen lesz az új életünk itt, mit kell intézni, minek kell utánajárni. Aludni is alig tudtunk.
– Aztán néhány hét múlva nekivágtunk a nagy ismeretlennek.
Néhány pillanatig hallgatunk, magunkban forgatjuk az emlékeket. Újabb krumplit tunkolok a mártásba, és lányomhoz fordulok:
– Szerinted megérte kijönni?
Tele szájjal sűrűn bólogat.

Lassan szedelőzködünk, és elindulunk az autóhoz. Még meg kell néznünk az éjszakai város fényeit a Louise téren.