Pénteken szomorú hírrel fogadott Dávid az iskolában. A szomszéd osztályba angolok járnak, kedvenc angol tanító bácsija az osztályfőnök. Mivel egy folyosón vannak, azért ismerik egymást a gyerekek. Még tavaly ősszel újságolta, hogy ebbe az osztályba jár egy kisfiú, nem nagyon játszanak vele az osztálytársai (talán mert indiai?) és megkérdezte a magyar gyerekeket, hogy játszhat-e velük. Persze örültek neki, hívták többször is, megszerették a kisfiút, kedves, aranyos volt. Sajnos csak volt. Valamikor a múlt héten elütötte egy autó a kisfiút és sajnos meghalt. Dávid most találkozott először ezzel az érzéssel, a nagyszülők is élnek még szerencsére, nem nagyon vesztett még el senkit eddig. Szegénykén olyan mély szótlan szomorúság volt szinte egész hét végén. Onnan tudtam, hogy ezen járt a feje, mert néha minden átmenet nélkül mondott valamit ezzel kapcsolatban. Nagyon sajnálom szegénykét. Sokszor gondolok a kisfiú családjára én is, ilyenkor nagyon elszomorodom. Sajnos még azt sem mondhatom, hogy ez az élet rendje, mert az nem igaz, hogy 12 évesen kell valakinek így elmennie.  Azt gondolom, hogy talán egy kicsit most más lesz mindennek az értéke benne, és remélem a szomorúság is eltünik hamarosan a szeméből. Hogy a lelkéből mikor? Nem is tudom …