Olvasom Nünüke blogját a Belgiumba érkezéséről és az új életről ami most kezdődik a számára, és a múltkori vacsorára gondolok a Chi-Chi’s-ben. Az élénk, sárga és piros tónusú színek, dél-amerikai motívumok, képek és díszek egzotikus hangulatot teremtenek. A család a kerek asztal körül ül, próbálgatjuk a mexikói ízeket. A Burito Grandes, a Taco’s trio és a Chicken Wrap illata körbelengi az asztalt. Egyébként is szeretjük a mexikói kaját, és ez után a vacsora után is meg fogjuk nyalni a tíz ujjunkat.

Bekapok egy falatot a tortillába göngyölt csirkéből, és hagyom, hogy az édes-savanyú szósz kényeztesse az ízlelőbimbóimat. Közben kisebbik lányomat nézem, amint átszellemült arccal tömi be a burítót. Kedvesem két falat között megszólal:
– Két évvel ezelőtt is éppen ettünk.
Megrohannak bennünket az emlékek. Már két éve, hogy Belgiumba jöttünk? Rohan az idő!
– Tényleg, épp ilyenkor vacsorázhattunk! – helyesel nagyobbik lányom, miközben azt próbálja eldönteni, hogy a háromféle töltött tortilla közül melyikkel kezdje. A többiek is bekapcsolódnak, és az emlékképekből kirajzolódik a “daliás idő”, a kiutazásunk.
– Sokszor eszembe jut, amit édesapám mondott: még ma is előtte van a kép, amikor Ferihegyen hatan, kézipoggyásszal megrakva megyünk a folyosón befelé, a biztonsági ellenőrzés felé. Összeszorult a szíve, ahogy elmenni látott bennünket.
– Milyen jó, hogy rendes volt velünk a hölgy a bőröndök feladásánál! A gatyánkat is ráfizethettük volna a pótdíjra, ha komolyan veszi a húsz kilót.
– Na igen. Aztán meg is küzdöttünk a rengeteg bőrönddel és táskával a megérkezés után. Sosem felejtem el, ahogy a Midi pályaudvaron mentünk végig a metróhoz, mindegyikünk két nagy bőrönddel, hátizsákkal, kistáskával. Még a fejünk búbján is táska lógott. Végtelennek tűnt a folyosó, ahogy cipekedtünk.
– Persze éppen akkor szakadt el Dávid neylontáskája a kedvenc játékával!
– Bizony – nyeli le a falatot fiam, – annyira elkeseredtem, hogy mi lesz, ha elveszítem. Hogyan találjuk meg egy teljesen idegen országban?
– A legügyesebb Barnus volt – simogatja meg kedvesem fiunk fejét. – Ha nem húzza maga után olyan hűségesen kis bőröndjét, nem is tudom hogyan vittük volna helyette. Nagyon szép teljesítmény volt egy öt évestől.
– Annyi csomagunk volt, hogy a mozgólépcsőn nem is tudtuk egyszerre levinni.
– Akkor ijedtem meg igazán, amikor le akartunk szállni a metróról, de beszorult a bőrönd – réved el kedvesem tekintete. – Ti kint voltatok már a peronon, és arra gondoltam, hogy mi lesz, ha bezáródik az ajtó, és mi Barnussal ott maradunk. Mihez kezdünk idegenben? Azt sem tudtam hol vagyunk.
– És akkor apuci beállt az ajtóba, és nem engedte, hogy bezáródjon, amíg ki nem szálltatok! – Dávidnak nagyon tetszik ez a rész, mindig lelkesen meséli.
– Utána az utasok megmosolyogtak bennünket, ahogy összeölelkeztünk.
– A mélypont a Lujzán volt – kedvesemmel csak így hívjuk a Louise teret. – Amikor feljöttünk a metróból, és újabb lépcsősor állt előttünk, azt hittem sírva fakadok. Semmi erőm nem maradt már a cipekedéstől.
– A villamosvezető nagyon rendes volt, békésen megvárta, hogy felpakoljam az összes csomagot, valószínűleg késett is vagy két percet. Amikor a Vleurgathoz értünk, kétszer is megkérdezte, hogy ennél a megállónál kell-e leszállnunk.
– Bizony, nagyon hálás voltam, amikor végre leülhettünk a szállodában, és azt mondtuk: “nnna, itt vagyunk!”.
– Már két éve. Rohan az idő!
Egy percre elhallgat a család, újabb emlékek tolulnak fel.
– Egészen jól megszoktunk már itt, nem? – töröm meg a csendet.
– Aha.
– Ja.
– Na igen.

Aztán folytatódik a beszélgetés a napi dolgokról, és tovább élvezzük a Chi-Chi’s mexikói ízeit.