Zsebrevágom a telefont, és elindulok a buszmegállóból a sarki pub felé. Még negyed óra, míg a család ideér, és találkozunk az optikusnál. Cukrászdába szívesebben ülnék be (igen, az édes szám meglátszik a pocakom – egyelőre), de a közeli cukiban nincsenek székek és asztalok. Az utcán mégis csak ciki lenne habos szájjal sütit majszolni.

Gyerünk a kocsmába pubba! Belépve körbenézek. Eddig nem nagyon jártam belgiumi pubokba, de most megértem, hogy miért nem egyenlő a pub a kocsmával. Ha azt mondom kocsma, akkor agyonkopott söntéspult, öreg és randa kocsmárosné, kis kerek asztalok, ami mellett csak állni lehet, bor- és füstszag és kosz jut az ember eszébe. Ez a pub nem ilyen. Rendezett asztalok, rajtuk söralátét, körben fa burkolat, hosszú fa pult bárszékekkel, tiszta és otthonos. A cigarettafüst persze rögtön megüti az orrot, az évek során beleette már magát a bútorokba. Lehet, hogy a törzsvendégekbe is.

Csak néhány asztal foglalt, korán van még az esti traccspartis ivászathoz. Beléptemre minden szem felém fordul – mint a filmeken-, aztán visszatérnek az italukhoz. A terem hátsó végében biliárdozó fiatalok nem zavartatják magukat, lökik tovább a golyókat. A csapos is felmér, latolgaja mennyi a befogadóképességem, és hogy a keményebb piát szeretem-e. Csalódást fogok neki okozni.

“Milyen sörük van?” – kérdezem franciául. Már az első mondatommal elárultam, hogy rutintalan ivó vagyok.

“Sokfélét tartunk …” – kezét széttárja, melyikkel is kezdje a rengetegből.

“Leffe van?” – megint hibázom, egy pubban illetlenség ilyet kérdezni, természetesen van. Végleg elástam magamat a csapos előtt. Kitölti a habzó, aranysárga folyadékot egy öblös pohárba, fizetek is, hogy rögtön távozhassak, ha megjön a család.

Az egyik ablak közeli asztalnál telepszem le. Körbenézek a teremben, vetek egy-egy pillantást az ücsörgő emberekre, ahogy megszokott helyükön megszokott italukat kortyolják, és az élet ügyes-bajos dolgairól beszélgetnek.

Többen is cigiznek, a füst szinte csípi az ember szemét. Ezt még napok múlva is szagolni fogom a kabátomból. Nemrég olvastam egy cikket a cigaretta nyilvános helyekről való kitiltásáról. A passzív dohányzásból adódó betegségek emelkedése riasztó tendenciát mutat, ezért egyre inkább szigorítják a dohányzást. Az új uniós szabályozás hagy egy kis teret az eltérő nemzeti szabályozásnak, de egyre több étteremből és presszóból tiltják ki a bagósokat. Írországban és Skóciában például egyáltalán nem lehet cigizni a zárt vendéglátó helyeken. Belgiumban kicsit elnézőbbek a szervek, itt csak azokon a helyeken tilos a dohányzás, ahol a bevétel bizonyos része ételfelszolgálásból származik, de már ez is haladás. Itt nem szolgálnak fel ételt, ezt rögtön lehet érezni a füst töménységéből.

A minap vásárlás közben véletlenül metláttam egy cigisdobozt. A figyelmeztető felirat mellett egy infúzióra kötött haldokló férfi képe volt rajta elrettentésül. Nem vagyok biztos benne, hogy valóban elrettenti a bagósokat, de remélem legalább elgondolkodnak. Nem szeretem egyébként, amikor valaki cigizik a jelenlétemben. Tiszteletben tartom mások személyes döntését, hogy mérgezik magukat, de az én egészségemmel más ne játsszon! Majd én eldöntöm, hogy akarok-e füstölni. Nem akarok.

A sör viszont nagyon jó. Pontosan olyan hideg amilyennek lennie kell, kellemes az íze, ahogy egy szőke Leffe-hez illik. Hosszúkat kortyolok, ahogy várakozom, megpróbálom kizárni a füst zavaró hatását, és magamba szívni a pub sajátos hangulatát. Na nem mintha vissza akarnék járni, csak addig akarom megőrizni, amíg a blogomban megírom.

Rezeg a telefon, hívásom van. Nagyobbik lányom az, megérkeztek, mondom neki, hogy rögtön ott vagyok. A szomszéd asztalnál ülők felnéznek egy pillanatra, amikor az idegen, furcsa hangzású beszédet hallják, aztán visszatérnek italukhoz és cigarettájukhoz. Zavartalanul fog folytatódni megszokott délutáni iszogatásuk, miután kilépek az ajtón.