Este kilenc óra, itt az ideje a gyerekek lefektetésének. Ha nincs két eleven fiad, akkor nem tudod mennyi energiába kerül az ágyba dugni őket. Amikor először szólsz nekik, hogy ideje lefeküdni, meg sem hallják. Ugyanis a férfiaknak (főleg az aprajának) szelektív hallása van: csak az jut el az agyukig, amit meg akarnak hallani.

Ott volt például kedvesem nagyapja, aki sajnos már nincs közöttünk. Kilencven éven túl volt már, érthető ha gond volt a hallásával. Egyszer hangosan szóltak neki, hogy menjen arrébb egy kicsit, mert rossz helyen áll. Még kétszer kellett szólni, egyre hangosabban, hogy megtegye. A rossz hallására hivatkozott. Kicsit később szinte suttogva kérdezték tőle a szoba másik végéből: „Tata, iszik egy fröccsöt?” Rögtön elindult a demizsonhoz. Hja kérem, a szelektív hallás!

Csemetéim sokára lesznek még kilencven évesek, de már most problémánk van a hallásukkal. Ha szólok, hogy fiúk, induljatok aludni, úgy elengedik a fülük mellett, mint a sicc! Aztán amikor másodszorra, harmadszorra egyre emelkedik a hangerő, reklamálnak, hogy nem kell velük kiabálni. Persze ha a konyhában odasúgom valamelyik lányomnak, hogy „kérsz csokit?”, a fiúk rögtön trappolnak a nappaliból, hogy „milyen csoki? Tényleg csokit említettetek?”

A lefekvés körüli halláskárosodást úgy tűnik sikerül ellensúlyozni a meséléssel. Bevezettük azt a gyakorlatot, hogy kedvesem mesél nekik, aztán én olvasok egy történetet a Bibliából. Ez az esti program elég csábító ahhoz, javítsa a hallásukat, és hamar elindulnak, nehogy elmaradjon az esti mese.