Az alábbi írást lánclevél útján kaptam. Régen a hírek szájról-szájra terjedtek, most postafiókról postafiókra. Ilyen idõk járnak. Nem találtam benne copyright utalást, de ha a közzététele sérti valaki szerzõi jogát, kérem szóljon! Ha a büszkeségedet sérti, úgy kell neked!

Fûztem hozzá néhány kommentet, hogy ne maradjon ki az én véleményem sem, lásd dõlt betûvel. (Ne gyere azzal, hogy hosszú, ha órákat töltesz internetezéssel, akkor ez az öt perc igazán belefér!) Ez a bejegyzés most nem belgiumosra, hanem amolyan kis hazánkba visszatekintõsre sikeredett.

Szóval:

Tárgy: Napigazdaságtan

Made in

“Made in China” – olvashatjuk nap mint nap. Cipõnket, ruhánkat, elektronikai berendezésünket, sõt lassan már a gyerekünket is Kínában csinálják. Az a tény, hogy ezek a roppant ízlésesen és igényesen elkészített termékek általában az elsõ használat után tönkremennek, végtelen örömmel tölthet el minket, hiszen az újabb termék megvásárlásával ismét hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a kétmilliárdnyi szorgos kéz egyike félmaréknyi rizs értékû fizetéssel teljen meg.

— Nekem van olyan kínai sportcipõm, ami már két éve bírja, nyilvánvaló, hogy egy Tisza cipõ ettõl többre (lenne) képes (ha lenne még olyan). —

Azonban mielõtt még elérzékenyülnénk saját magunk önzetlen jóságától, nézzünk szét egy kicsit a környezetünkben. Nézzük meg, miért lett munkanélküli Kati néni, a varrónõ, miért lett 34 évesen rokkantnyugdíjas a Feri, miért akasztotta fel magát a gazdálkodó Józsi bá’, vagy miért turkál ott a kukában az a büdös hajléktalan.

Nem a kínaiak miatt, hanem miattunk. Mert spórolunk. Mert azt hisszük, hogy spórolunk. Nem nézzük, kaviár vagy kutyaszar van e az üvegben, azt vesszük meg, amelyik két forinttal olcsóbb. Legszívesebben saját anyánkat is eladnánk és vennénk helyette egy akciós energiatakarékos takarítógépet. Mert az kevesebbet fogyaszt.

Kati néninek soha sem fájt a foga a munkanélküli segélyre. Nem is kapott belõle egyetlen fillért sem, míg mûködött a varroda. Azonban hiába varrtak szép és jó minõségû ruhákat, nem kellett az embereknek. A takarékoskodók számára túl drágák voltak a kínaiban és turkálóban kaphatókhoz képest, a menõk pedig csak nem vesznek meg olyat, amire nem az van ráírva, hogy London. Így aztán hamarosan érkezett egy udvarias német úriember, aki nagylelkûen megvásárolta a gyárat. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy szép lassan csõdbe ment a varroda, hiszen a német már régóta foglalkozott ruhákkal Németországban is. Érthetõ, nem akart konkurenciát saját magának.

— Tényleg tönkretették a magyar varrodaipart. Tíz évvel ezelõtt még minden második textilcég németeknek dolgozott bérmunkában, fél Európa itt készült ruhát hordott. Mára ez eltûnt. —

Feri kõmûvesnek tanult. Olyan szép egyenes falat tudott rakni, hogy még az igazgató is csodájára járt. Dolgozott itt-ott feketén, de normális munkát sehol sem talált. Miért is lenne szükség kõmûvesre, ha építkezés is csak ritkán van? Így aztán egyik barátja tanácsára leszázalékoltatta magát. Félreértés ne essék, még mindig fél kézzel pakolja a negyven kilós betongerendákat, de valamibõl meg kell élni.

— Minden tiszteletem Ferié, a kõmûvesé, mit nem adtam volna, ha õ csinálja a házunkat annak idején. Ehelyett hónapokig küzdöttünk az építtetõvel, hogy javíttassa ki a kõmûvesek és burkolók színvonalon aluli munkáját. —

Józsi bá’ nem volt depressziós, nem volt szerelmi bánata, csak tíz millió forintos adóssága. Nem. Nem ivott, nem játékgépezett. Sokkal rosszabb: teheneket tartott, és gabonát termesztett. Azért kellett a pénz, hogy gazdasági épületeket építsen, gépeket vegyen. De nem kellett az embereknek a gyógynövényt legelõ teheneibõl fejt finom tej, mert inkább a bevásárlóközpontban kapható reggeli italnak becézett hulladék anyagokból készült kotyvalékot itták. Istenem, olcsóbb volt. Meg egészségesebb is, hiszen Józsi bá’ is a tej miatt halt meg.

— Na, a tej téma – és a mezõgazdaság – borzolja az idegeimet. Ha volt kormánynak óriási baklövése valaha, az a mezõgazdaság szétverése volt. Ahelyett, hogy hagyták volna fejlõdni nyereséges ágazattá, engedtek a nyugati nyomásnak, és földbe döngölték a konkurenciát jelentõ magyar mezõgazdaságot. Nem finomabb a szlovák tej, csak húsz forinttal olcsóbb az állami támogatás miatt. A szlovák gazdák meg röhögnek a markukba a magyarok hülyeségén. A reggeli italról meg inkább nem írok semmit, mert csak felmegy a vérnyomásom. —

Fúj, büdös hajléktalan, hogy lehet ide engedni az utcára, rontja a városképet, elriasztja a turistákat, összehugyozza a padokat! Igen ám, de a büdös hajléktalan nem egy természeti jelenség. Nem valami varázslat következtében keletkezett, hanem rendes átlagos emberbõl vált büdös hajléktalanná. Hiába kergetjük el, zárjuk be, ha nem látjuk, akkor is büdös hajléktalan marad. És még mi sértõdünk meg, ha az alamizsnánkat piára költi.

— A hajléktalanokról már írtam korábban, sosem jön rosszul nekik egy kis segítség. —

Ha egy tíz éve totálkáros autóba eszeveszettül öntözzük a benzint, majd megpróbáljuk beindítani, van-e értelme megsértõdnünk azon, hogy a járgány nem akar normálisan mûködni?

Oké, de mi közöm van nekem ezekhez? Jól fizetõ állásom van, új kocsim és szép lakásom. Ez igaz, viszont egy kicsike kis közöm mégis van. Méghozzá az, hogy ez az egész mind-mind miattam van. Ugyanis ha a Kati néni által varrt ruhát veszem meg, nem megy tönkre a varroda és neki is megmarad a munkahelye. És ha Kati néninek megmarad a munkahelye, össze tud gyûjteni annyi pénzt, hogy építtessen Ferivel még két szobát és egy fürdõszobát a szoba-konyhájához. Így Ferinek sem kellene a rendes fizetés helyett a kevéske rokkant nyugdíj. Ráadásul, ha Józsi bá’ által termelt tejet iszom, nem csak egy halottal lenne kevesebb, de még egy büdös hajléktalannal is, aki régen a mezõgazdaságban dolgozott, és akit most is alkalmazna Józsi bá’. Így a büdös hajléktalan már nem lenne se büdös, se hajléktalan. És hogy nekem ebbõl még hasznom is lenne? Nem meglepõ, hiszen ezt a sok szerencsétlent mind az én adómból tartja el az állam, így ha dolgoznának, nemhogy nem kerülnének semmibe, de még õk is bevételt jelentenének az országnak. A több bevételbõl pedig több utat, iskolát, parkot, templomot, uszodát és kórházat lehetne építeni, ami számomra is egyértelmûen hasznos lenne.

Ezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon az a termék olcsóbb-e, amelyiknek kisebb szám van az árcetlijén, vagy az, amelyikre az van ráírva, hogy “Made in Hungary”.

— Tisztelem az író optimizmusát és hazaszeretetét, és értékelem gazdasági elemzését, de ez egy kicsit bonyolultabb. Egyetértek azzal, hogy a gazdaságnak és a termelõnek jobb lenne, ha az õ termékeiket vennék, de rengeteg családban nem az akarat, hanem pénztárca dönt. Nekünk havonta 5-10 ezer forintot jelentett, hogy az ugyanolyan minõségbõl az olcsóbbat vettük. És ez már nem egy fagyi kategóriája. (Néhányszor befürödtünk olcsó és rossz minõségû áruval, de tanultunk belõle.)

Kétségtelen viszont, hogy sokan vannak, akik megtehetnék, hogy megvegyék a magyar terméket, de túl smucigok. Van pénzük, de a pénz szeretete erõsebb a segítõkészségnél.

Szumma szummárum, én mindenkit biztatok, hogy ha megteheti, vegye a magyar termékeket. Higgyétek el, nem rosszabbak a külföldinél! A bocicsoki finomabb sok nyugati csokinál. A túrórudinak nincs párja a világon. A magyar tej is van olyan finom, mint a másik. A magyar zöldség, mivel a nap érleli, finomabb, mint sok sápadt utánzat, nem is beszélve a gyümölcsökrõl és a borról. Még a csirkének is más az íze. Nekem elhihetitek, egy éves belgiumi tapasztalat birtokában mondom: a magyar termékek megállják a helyüket!