Ma délután megcsináltuk a fiúknak a homokozót, ízlésesen el is rendeztük a környezetét. A fiúk meg sem várták, hogy az ülõdeszkát rácsavarozzam, elszánt várépítésbe kezdtek. Ismét hálát adtam azért, hogy kijöttünk ide az apartmanból. A tél során a fiúk hozzánõttek a számítógéphez, csak a legonak volt akkora hatása, hogy néha elcsábítsa õket. Amióta itt lakunk, tizedrészét sem butítják az agyukat bugyuta számítógépes játékokkal, inkább kint hintáznak, csúszdáznak, és verik szét kiabálásukkal a szomszédok nyugalmát. Ma elkészült a homokozó is, még egy érv az agysejtgyilkos monitorbámulás ellen. Ezen kívül éljen a bicajozás!

Gyerekkoromban nem volt számítógépünk, másnak se, még ki sem találták a PC-t. Ezért az utcánkban fociztunk, indiánosat játszottunk a búzatáblában, és menekültünk a csõsznek álcázott bandita elõl, télen pedig konzervdobozzal és jól megválasztott faágakkal jéghokiztunk a patak jegén. Voltak hõs ideáljaink, voltak értékek a szemünkben, olyanokká akartunk válni, mint a hõseink. Ezt hiányolom ma azokban a gyerekekben, akik tizennégy évesen nem akarnak semmit az élettõl, fogalmuk sincs hogyan kellene viselkedniük, viszont már minden piát és drogot kipróbáltak amit lehetett. Szerencsére nem mindegyikük ilyen, de félelmetes, ahogy gyarapodik a számuk.

Ezek a mai fiatalok! … Lehet, hogy öregszem? Egy fenét! Csak a gyerekek nõnek.