Ha kinézek az ablakon azt látom amire mindig is vágytam. Sok fa, bokor, minden a zöld valamilyen árnyalatában pompázik.

Viszont hiányoznak a virágaim, melyeket a hőhullám szó szerint elégetett. Hiába locsoltuk, a szirmok megperzselődtek majd lehullottak. Némelyik látom most újra életre kel, hajtanak és bimbót hoznak. Nem tudom lesz-e még idejük megmutatni szépségüket, mielőtt beköszönt a hűvösebb és sötétebb idő, az ősz.

Szoktam ücsörögni a kutyikkal a tóparton, olyan amilyennek elképzeltem valamikor. Nyugodt, békés. Hiányzik a kis gőték nyüzsgése, elcsendesedett a tavacska, de tudom a tavasz első meleg sugaraival újra benépesül a tó és újra nézhetjük boldog játékukat. Hangosan suttogva hívom majd megint Gyuszit, hogy gyere-gyere itt nézd, nem félnek, játszanak. ❤ Majd … jövőre …

Sokáig nem szerettem az őszt. Mert Mami nem szerette. Mindig azt mondta, hogy az elmúlást juttatja eszébe. És mivel nekem ő volt mindenem Édesapa után, hát úgy gondoltam úgy a jó, ahogy ő gondolja.

Mára azért megtanultam értékelni, látni az ősz szépségeit, de a szívem mélyén fáj az elmúlás most is, ahogy talán Maminak fájhatott.

Tegnap lesétáltam a kertbe a díszkísérettel egyetembe. Brúnó körberohangált, Charlie baktatott szorosan mögöttem, pár lépésre Jack poroszkált, mintha nem is velünk lenne, de azért mégis, pár méterre pedig Sam battyogott boldog mosollyal utánunk:- Jövök már, jövök már én is. ❤

És láttunk szépeket, keveset, de vannak, csak meg kell látni. Voltak közös szimatolások, “mi az, mi az” nézések. Eltűntek a méhecskék is. Hiányoznak. Nagyon sokan voltak. Óvtak minket, majd összecsípnek. Egyetlen egyszer sem bántottuk őket, ők sem minket. Pedig volt mikor a tavacska mellett ülve hangos volt a zümmögésüktől minden és sárgára festették a viz peremét ahogy ittak, pihentek a tó szélén. Sokfelé tettünk ki itatókat nekik, használták is rendszeresen. Ha meg találtunk földön méhecskét akkor most már megtanulta Gyuszi is, hogy hogy kell összeszedni és a viz szélére tenni, hogy tudjon inni, pihenni, erőt gyűjteni és repülni tovább. Sok méhecskét mentettünk így meg a nyár folyamán. ❤

Szegény drágám, lassan olyan állatbolond lesz mint én. Azért egyik nap mosolyogva mondta, hogy nem hiszi el, hogy a szöcskével megbeszélem ugyan menjen már ki mert nincs a konyhában helye. Azt is megtanulta, hogy ha betéved egy-egy hangya nem öli már meg, hanem jó messzire elviszi a háztól és elengedi az udvaron. Azt mondtam neki, hogy ezek csak hírnökök és ha nem mennek vissza a többiekhez akkor nem hozzák ide az egész fészekalja hangyát. Nem tudom igaziból így van-e, de nincs hangyánk. 😀

Szóval együtt élünk a természettel békében. Van még mit csinálni persze kint, mindig is lesz, de a nagy munkákkal készen vagyunk és fura is volt idén a tavalyi munkák után, hogy igazából csak pihenni járhattunk ki. Jól esett testnek, léleknek az év eleje óta tartó zaklatott napokban. ❤

Tavaly ilyentájt állíthattuk be a kis tó mellé a padot amelyen lugas van. Mindig arról beszélt Gyuszi, hogy majd egyszer lesz ilyenünk és lila akácot futtatunk fel rá, mert neki az mindig is tetszett. Én titokban kerestem és elmentünk Barnussal megvenni. Utána olvastam, hogy bizony éveknek kell eltelni, mire elkezd virágozni. Augusztus végére hozott 4 virágot, a gazdi nagy örömére. ❤

Hát igen, a fák. A gyönyörű dohányfáink. A kismadarak játszótere. Több vihar is megtépázta őket, de főleg a fentit ami a legközelebb van a házhoz. A múlt heti vihar sajnos nagyon elbánt mindhárommal. 😥 Reggelre tele volt a fák alja letört óriási ágakkal, mára ami fenn maradt azoknak is egy része elszáradt, megroppanhatott a nagy szélben. Tavasszal teljesen le kell vágni mindhárom koronáját.