Itt ülök egy üres kórteremben, nézem az ágy helyét, ahonnan nemrég kitolták Katinkát egy nagyon fontos vizsgálatra. Imádkozok. Hiszek. Reménykedek. Bízok Isten kegyelmében. Bízok az orvosokban, hogy a legjobban teszik azt amire készültek egész életükben. 

Itt ülök egy kórházban, egy üres kórteremben. Tele reménnyel, ebben van segítségemre a tavaszi napsugár is. Az utóbbi napokban inkább esett mint nem esett az eső. Naponta többször tombolt a szél, sok kárt okozva ezzel. Tegnap délután néztem ki a terasz ablakán. Elszomorított a szél rombolása, a virágokat összefutja a teraszon, a bútorokat megemelte, arrébb tette. Mindent egy kupacba. Gondoltam is micsoda kupleráj. Pár napja még kint ücsörögtünk a ragyogó napsütésben, mostanra az egészből semmi nem látszik. A tulipánok szirmait leverte a vissza-visszatérő jég, a gömbakác jobban meghajolt mint eddig bármikor. Az árvácskák szirmait ronggyá verte a jég, az eső. Mi lesz itt? 

Ma reggel már tudtam, ez volt a múlt, erre kell gondolnom. A reggeli napsütésben ugyanaz a kupi már nem látszott olyan vészesnek. Mindent bevont a jótékony sárga napfény. A lelkemet is. Elállt a szél is valamikor, megnyugodott az időjárás velem együtt. 

Reggel száguldottam az autópályán Katinkámhoz. Ahogy egy éve is. Akkor féltem, most reménykedem. Az április már sosem lesz számunkra könnyű. De hiszem, hogy a 2024 év áprilisa felülírja a 2023-as év borzalmait. Lesznek majd biztató, reményteli emlékek is amik megnyugtatják a lelkünket, nem csak a jeges félelem szorítja össze a gyomrunkat. 

Itt ülök ebben a csodálatos kórházban, Gent-ben. No ne higgye senki, hogy csili vili és azért csodálatos. A kórház maga nagyon régi, tavaly kezdték el a felújításokat, amely több évig fog tartani. Kívülről egy betonkolosszus. A lényeg ami belül van. A kopottas, de tisztára festett falakon, az ezer éves linóleum padlón kívül a csodálatos emberek akikről beszélni kell. Az orvosoktól kezdve a nővéreken át a takarítókig. Én nem értem, hogy képesek ennyire emberiek lenni. Az ember csak kapkodja a fejét. Jönnek, mosolyognak, megsimogatják a kezed ha kell, vagy megölelnek. Sokáig arra gondoltunk csak egy-egy ember ilyen, akikkel összesodort az élet, de mára rá kellett jönnünk, hogy nem. Nem tudom a felvételinél az egyik szempont az, hogy légy segítőkész, kedves, mosolyogj? 

Jó helyen vagyunk. Lassan egy éve jó helyen vagyunk. Bár ne kellene, de most ez van, ezen már nem gondolkodunk (vagy de, mert nem tudjuk a mai napig elhinni 😓), a jövőre készülünk. Mind a jövőre készülünk. 💓 Közben hálát adunk a gyorsan fejlődő orvostudományért, a lehetőségekért. Volt már nekem olyan az életemben, mikor azt mondogatta az orvos évekig, hogy meglesz az a gyógymód, csak élni is kell addig. Évtizedekig ezt hallgattam a cf miatt. Elhittem. A gyógymód nem lett meg, de az orvostudomány segítségével most ezerszer jobb egy cf-es élete. Ebbe kapaszkodok, most is. Elhiszem, hogy lesz jobb. Muszáj jobbnak lennie. Nincs más opció. 

Te aki olvasod ezeket a sorokat gondolnál jó szívvel, imádkoznál az én drága hős Katinkámért? Hiszem, hogy ezek összeadódnak és jó híreket fogunk kapni.  

                                                                                                                              (fotó: Pinterest)