Érdekes, szomorú, elgondolkodtató is lehetne, de ugye a mai világban pont erre nincs idő. Azért kell mégis leírni, mert számomra ők az EMBEREK. Nem, nincsenek sokan. Nem is kell sok ilyen ember azt gondolom az életünkben. De ők legyenek igaziak, valódiak.

Ami nálam elkezdődött, kb. 1 éve ilyenkor. Eltűntem. Mindenhonnan eltűntem. Teltek a hetek, majd lassan egy hónap, április 28-a után totálisan bezárult körülöttünk minden. Uj időszámitás, más értékrend, érzelmek jöttek. Feldolgozhatatlanok, érthetetlenek, amikor az ember csak kapkodja a fejét, és abban reménykedik, hogy egyszer csak felébred dobogó szívvel és bár egy könnycsepp gördül végig az arcán, de idővel megnyugszik, ez itt csak egy rossz álom volt. De most nem csitult a szívünk, a lelkünk, a könnycseppek pedig időről időre megállíthatatlanul potyognak. Ez itt a valóság… Fekete, átláthatatlan, csak botorkál az ember, kézen fogja a családtagjait, hogy ne szakadjunk el egymástól, el ne tévedjünk és megyünk, botorkálunk tovább. Hol egyikünk, hol másikunk esik el, feltámogatjuk, húzzuk, tuszkoljuk tovább, de együtt vagyunk, maradunk. Tovább és tovább. A kör közepén akit védünk, hogy ő ne essen, ha dőlne tartsuk, emeljük, erőt adjunk. Nincs lehetőség, hogy ne fognánk, tartanánk meg. 💕💕💕💕

Mónika
 Eltűntem. Mindenhonnan. Hetekig fel sem nyitottam a gépemet, a telefonomat is csak a család elérésére használtam. Erőm nem lett volna a világ, mások dolgával foglalkozni. Egyetlen ember tudott mindent az első pillanattól kezdve. Édes drága Mónikám.❤ Belesikítottam a bánatomat a telefonba, együtt sírtunk, támogatott, kereste a megoldást. Együtt zakatolt az agyunk. Máig nem telik el két nap, hogy ne írna, ne beszélnénk.
-Hogy vagytok? Hogy van Katinka? Hogy vagy Drágám?
Türelmesen, hűségesen itt van nekem. Abban a pillanatban, amikor baj van, rossz hír jön a néma kétségbeesésem átszáguld 2000 km keresztül és nála csapódik le. Ő meg lecsap a telefonra és kérdezés nélkül hív, ugye baj van, éreztem. Különleges a mi barátságunk, örökké hálás leszek a goldiknak érte. Az agyunk, a szivünk, a látásmódunk, a gondolataink egy húron pendülnek. Jó volt mikor eljöttek hozzánk, együtt volt a két család pár napra. Akkor még nem tudtuk mit tartogat a jövő számunkra. Csak azt tudtuk, hogy itt vagyunk mi egymásnak és ez már igy lesz, míg élünk.  Nem mondhatom, hogy ez az eltelt egy év próbára tette volna a barátságunkat. Nem volt mit próbára tenni, nem volt mit bizonyitani. Elméjült a kettőnk szeretete, ragaszkodása. Örökké hálás leszek érted drága Mónikám!🥰

Gabó
Ritkán beszéltünk, volt, hogy 2 hét is eltelt, de mindig kerestük egymást. Hol azért, mert nem volt semmi gond, hol azért, mert volt. A mi barátságunk bizony már 18 éves lesz idén ősszel. Sok mindenen átmentünk már mi magunk, a barátságunk, de valahogy nem tudott az élet elsodorni egymástól. Mindig történt valami, amivel bizonyíthattunk a másiknak.
-Itt vagyok!
Gabó már nagyon tudta, hogyha baj van, akkor bezárkózok. Nem megyek panaszkodni, sírni-ríni. Sokszor elmondta, hogy ez milyen rossz szokásom, meg, hogy a barátok nem ilyenek, de én nem tudtam túllépni önmagamon ezzel kapcsolatban. Megérezte most, hogy baj van. Én viszont én végképp nem akartam terhelni, hiszen mint mindenkinek neki is meg van a saját gondja-baja, nem is kicsi. És hát segiteni végképp nem tudott volna, igy nem is akartam terhelni. No de ő nem tágított. Tudta, érezte, hogy baj van, mert nem válaszoltam neki. Direkt nem, mert nem akartam magyarázkodni, nem volt hozzá erőm. Ujra irt, és ujra és ujra. Már nem olvastam el, csak sirtam. Később Gyuszit kereste, de megkértem ő se vegye fel, ő nem tudott volna arról beszélni ami a családban van, én meg nem voltam képes. Elvesztegetett időnek tűnt minden egyes szó. Egy drága közös barátunktól kértem tanácsot, segítséget, aki hasonló dolgokon ment át mint most mi. Végül őt kértem meg, hogy beszéljen Gabóval és hogy ne keressen, nem vagyok képes beszélgetni. De ő mint egy úthenger azonnal belendült, keresett, nyomozott, ismerősöket keresett meg. Megértette, hogy nem fogok válaszolni, de reménykedett benne, hogy elolvasom a nyomozása eredményét, amely megerősített minket abban, hogy merre menjünk tovább. Végül 2 nap mulva én hívtam fel. Csak erre emlékszem. Hogy mi volt, mit mondott ő és mit mondtam én nem tudom. Mint ahogy sok minden kitörlődött abból az időszakból. Azóta nem telik el hét, hogy ne beszélnénk. Mindig örömmel, szeretettel és óriási öleléssel vár minket. Nagy erőről tesz ujra és ujra tanúbizonyságot, példamutató, ahogy a saját életén, a saját problémáin tul is képes még rám figyelni. Örökké hálás leszek azért a pillanatért is, amikor őszzel pont jókor hívott fel és megkérdezte:
-Menjek? 
-Gyere.
-Megyek.
Ahogy mindig, azóta is megyünk ha kell a másikhoz. Ott vagyunk. Bizonyítottunk már egymásnak ezerszer.🥰

Judit
Ha napközben megcsörren a telefon és a háttérben autó zúgást hallok, akkor tudom, Judit hiv. Drága édes gyermek, a lányom lehetne bőven. 💓 Nagyszerű ember a férjével, Krisztiánnal együtt.  Kis családjukkal az első pillanattól mellettünk állnak. Nem riadtak meg a diagnózistól, egyet kérdezett:
-Miben segíthetünk? (És sokat segítettek, de az már egy másik bejegyzés lesz)
-A lényeddel, a lelkeddel, azzal, hogy hívsz, hogy érdeklődsz hétről hétre.
Messze laknak, de meglátogattak minket párszor. Hálásak voltunk mikor a szüleiket is elhozták, már tudom miért ilyen csodálatos csaj is ő. Drága szivem állandóan rohan, tanit, próbál, koncertezik, mégis időről időre csöng a telefonom, hiv. Mindenkit végig kérdez. Óriási ajándék volt, hogy a karácsonyi koncertjükön ott lehettünk. Kicsit, 1-2 órára elszállt minden baj, gondolat. Ők voltak azok is, akik Katinkáék esküvőjén meglepték őket az első tánc ajándékával covid és bezárások idején egy gyönyörű parkban. 🥰

Rita
Hetente beszélünk, van, hogy többször is. Ő az egyetlen családtagunk aki keres minket, akit érdekel hogy vagyunk, mit érzünk. Ő drága Öcsém felesége. Többnyire ha jövök hazafelé miután letettem Astrid-ot az anyukájánál, akkor beszélünk míg haza nem érek. Ami bizony van, hogy egy óra is. De legalább tudunk beszélgetni mindenről és mindenkiről, van rá idő és ő tudja, hogy nekem ez jó. Nem vagyok egyedül ilyenkor, hogy ne zakatoljon az agyam mindenfélén. Hálás vagyok amiért őket érdekeljük, amiért keresnek, amiért kérdeznek, amiért számítunk nekik és érezzük a szeretetüket, támogatásukat.  🥰

Andi… hmmm… na ez érdekes lesz.
Pár éve bejelöltük egymást a facebook-on. Egy-egy bejegyzéssel követtük egymás életét. Majd jött tőle egy segítség kérés, tanácskérő levél. Valamelyest hasonló gondjaink voltak a gyerekeink miatt. Beszélgettünk, én elmondtam amit tudtam, majd ujra elsodródtunk egymás szeme elől.
Tavaly áprilisban 22-én már tudtuk, hogy valami rossz dolog felé sodródunk. 😓 Én már jó előre letiltottam a facebook-on a megjelenéseket az oldalamon, pont nem volt erőm egyik lábamat a másik elé tenni, nem még köszöngető, mosolygós posztokat olvasgatni, válaszolgatni rájuk. Persze a messenger üzeneteket nem tudtam megúszni, azok ott vannak a mai napig olvasatlanul. Nem válaszoltam senkinek, nem is tudom kik írtak, üzentek. Elnézést és bocsánat, de nekem erre nem volt erőm. No persze erre kaptam pár üzenetet, hogy én mekkora egy beképzelt vagyok, hogy még csak el sem olvasom amit írnak nekem, meg biztos lenézem őket, meg hasonló butaságok. Valamilyen szinten bántott, mert én nem ilyen vagyok, de közben a diagnózis óta azt sem tudtam hova menjek, mit csináljak, hol vagyok. De most kezdjek el magyarázkodni meg bocsánatot kérni? Komolyan? Végül ezt irtam ki június 13-án az oldalamra:

Rea irt. Megírta, hogy először nem is akart, de végül mégis klaviatúrát ragadott, mert elkezdett nagyon félni a fenti soroktól. Ahogy mindenkinek aki megkérdezte neki is megírtam mi is történik most nálunk. Gondoltam is, hogy akkor ennyi. Nagyjából 15-20 ember kérdezte meg az eltünésem után, hogy mi a baj, mert tuti baj van, de ezen emberek szépen el is tűntek. Senkit, és ezt komolyan mondom, senkit nem okoltam ezért. Az már másik kérdés, hogy én hasonló esetben mit tennék a barátommal, ismerősömmel, de mint ahogy akkor a facebook posztban is irtam, az meg rólam szólna. Szóval válaszoltam a feltett kérdésre, majd szinte azonnal jött az üzenet. Még el is csodálkoztam, persze nem győzött meg, igazság szerint nem is gondoltam, hogy lesz folytatása. Pedig lett. Minden héten többször is irt nekem Rea. Nem hagyott magamra. Támogatott, irt pár kedves szót. Egyszerűen csak ott volt. Tőle tudtam meg azt is, hogy ez ami velünk történik és a barátainkkal, ismerőseinkkel a diagnózis hatására az szinte törvényszerű. És ő pont ezért most nem fog eltűnni. Végig velem volt a sok-sok hónap alatt, végig kísérte Ábel születését, velem izgult, örült. 💓 Később tudtam meg, hogy neki is mennyi problémája volt, de ő mégis felül tudott emelkedni a saját szomorúságán, hogy engem támogasson. Nem is tudom milyen jelzők kellenének ide, hogy elmondhassam amit vele kapcsolatban érzek és milyen hálás vagyok neki. Beszélünk most is, ritkábban, de beszélünk. 🥰

Gabóval múlt héten találkoztunk, de bármikor szükségem lenne, itt van nekem fizikálisan is. Juditék jöttek többször is, most majd mi szeretnénk menni hamarosan hozzájuk. Gyuszi már mondta, hogy legalább egy hétvégére menjek haza Mónikához, kapcsoljam ki az agyam. Jön a tavasz, a jó idő és igen, szabira fogok menni. Csak még várok kicsit, hogy lássam nyugodtan elmehetek arra a pár napra, mert minden jó irányba halad. Elmegyek Mónikámhoz, drága Mónikámhoz, az öcsémékhez és Andival találkozni. Mondtam is Andinak legutóbb, kijárna már nekünk egy jó nagy ölelés, alapos beszélgetés és együtt sírás. 💕