Egyre hamarabb sötétedik, és ezzel együtt egyre később világosodik. Nincs mit tenni, itt az ősz. Ma egész nap esett a köd ahogy régen Esztikém hívta a szitáló esőt. Nem szeretem, mert bemászik minden kis zugba, kabát alá, csak azt veszi észre az ember, hogy vizes lett a ruhája és a göndör, rakoncátlan fürtök huncutkodnak a nagy nehezen beszáritott frufruban.
Azért ha kimerészkedünk ilyen időben, a kert most is megmutatja szépségét. Még igy esősen, nyirkosan, szomorkásan. Vannak még színek, nyílnak a virágok, de szinte minden képen megláthatjuk, hogy ott az ősz nyoma, az elmúlás.
Most ilyen szép, napsütötte az udvar. Elvonultak a szürke felhők és kisütött a nap. 20 fok van kinn, de nagyon párás a levegő.
Úgy érzem Szilágyi Domokos verse pont illik ide, olvassátok csak.
Szilágyi Domokos: Őszirózsák
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.