Valamikor, ezer éve nagyon nem akartam csatlakozni a facebook-hoz. Az egész család már fenn volt, meséltek, hogy ez meg az. Később beadtam a derekam és ahogy kell be is szippantott. Én reméltem tőle valamit. Sokáig reméltem, de tényleg. Használtam, mert úgy gondoltam jó is lehet ez. Mára minden lelkesedésem eltűnt. Tudom, ez az én bajom. Totál egyet értek ezzel. 

Már most is kevesebbet írok oda, és késztetést érzek arra, hogy inkább írjak ide. Az én kedves párom is inkább ezt szeretné. Hogy fejezzem be a régi blog feltöltéseit, már csak pár év van hátra. Mentsük le, szerkesszem meg. Emléknek a gyerekeknek. A facebook miatt kimaradt az utolsó másfél év. Itt volt a corona, és mi nem ültünk a babérjainkon. Éltük a kis életünket. De sok-sok fontos dolog kimaradt amiről nem irtam, melyet utólag már bánok, de nagyon. Az is lehet, hogy onnan átveszek ide pár dolgot és időrendbe berakom. 

Ne felejtsük el, hogy ez a blog magunknak és a barátoknak, családtagjainknak íródott. 16 éve kezdődött a nagy utazás. És azóta is csak kapkodjuk a fejünket bizony, sokszor. Néha eszünkbe jut, hogy hogy kerülhettünk mi ide? Miért pont mi? A semmiből? Történhetnek ilyenek az ember életében?

Időnként mindenkinek lekellene ülnie és elgondolkodni azon, hogy mennyi mindenért lehet hálás. 

1. A család. Semmivel nem helyettesíthető, semmivel nem vetekedhet. Az élet értelme, lényege. Ahol nem mindig mosolygós és happy minden, de bármi is történik a család szeretete felemel és betakar mint egy jóságos puha meleg takaró. Ahol megélhetjük a nagy ölelések időszakát, és mindenkinek van helye benne. Ahol együtt sírunk és együtt nevetünk, attól függ épp mi jön. Ahol nagy, mélyenszántó beszélgetések és óriási, véget nem érő kacagások történnek, akár váltásban is. Kinek mire van szüksége.
2. A hely ahol élünk. A mi kis szigetünk, mert sok minden fontos az életben, de az a legfontosabb, hogy van hová hazamenni, ahol hazavárnak. Az  a hely, ahová benyitsz, megfordulsz, becsukod az ajtót, megfordulsz és már mosolyogsz. Hazaértél. Kizársz mindent. Itt itthon vagy, ez a te szigeted, ez a te általad teremtett világod. Az, hogy nekünk ez egy saját házban van igazából lényegtelen, hiszen a házban lévő lelkek a fontosak. A falak, a bútorok csak anyagi javak. A falak között élő emberek lelke a fontos. 

Mi itt az utóbbi másfél évben megteremtettük a saját kis világunkat, melyet nagyon-nagyon szeretünk. Nem volt baj, hogy bekellett zárkózni, nem volt baj semmi. Sokat terveztem, előadtam, az én drága férjem hol csóválta a fejét, hol bólogatott, hol hitetlenkedett, hogy na azt nem tudjuk megcsinálni. Megcsináltuk. Ő nem tudja, de sokszor nézem őt, ahogy ebédidőben a kutyákkal a sarkában körbejárja a kertet elejétől a végéig. Nemhiába, nevetve szoktam mondani, hogy: “Gazda szeme hizlalja a termést!”

Senkit ne tévesszen meg ez, kicsi a ház, kicsi a kert. Nekünk pont tökéletes. Dávid fiunk szokta mondani mosolyogva, hogy mindenből van itt egy kicsi, egy kedves. A virágok, fák valakire, szerettünkre emlékeztetnek akik már nem lehetnek velünk. A gyümölcsök nagy része a kis falunkból van és bár nem sok biztatást kaptunk, de nálunk teremnek. Ha behunyod a szemed és bekapsz egy málnát, epret, szedret akkor hirtelen hazarepít 1600 km-rel arrébb. 

Emlékszem 3 éve még kiakartuk szedni a kertitavat. Ma már a kertünk egyik drágaköve. Kis picike, de nekünk, vagyis inkább a gőtéknek pont jó. Ma már pad van a kertitó partján, lila akáccal körbefuttatva, jövőre talán a fehér is virágzik majd. Elmerengős, gondolkodós hely az. Ahol lehet nézni a gőték játékát, a méhecskék a szomjukat oltják, és ha sokáig mozdulatlanok maradunk akkor jönnek a kismadarak is lubickolni. Megtanulták nem bántjuk őket. 

Te jó ég, mennyit változott a lelkünk, az életünk, a világról alkotott képünk, a felfogásunk! No majd ezekről is írni szeretnék. Lehet ez nem túl izgalmas másoknak, de nekünk fontos. Amig az ember tud változni, amig képes tanulni addig jó. Ha nem, akkor meg már megette a fene, ahogy Édesapa mondta sok-sok éve.