Vagy hülyének tetteti magát az ember, vagy butának, vagy nyel egyet, vagy eltűnik. Hát, mostanában az eltünés ment jobban, azt hiszem.

Olvasgattam a régebbi bejegyzéseket. Te jó ég, hova tűntem? Mennyire másoknak akarok megfelelni, magamnak meg nem? Hogy mit irhatok és mit nem? Mintha bármit más hátán felmászva értünk volna el és e miatt szégyenkezni kellene?

Az utóbbi hetekben találkoztam mérhetetlen mértékű féltékenységgel, irigységgel. Csak úgy áradt a képernyőből.

Mert ugye a gyerekeinknek mindent megadunk. Mindent is. Igen, azért hagytunk hátra mindent, hogy mindent is megadhassunk nekik. Ez a mi választásunk volt. Mi küzdöttünk érte. A napokban volt egy évfordulónk, épp 40 éve egy falusi versenyen ismerkedtünk meg a férjemmel. Ez az eltelt 40 év óriási harcok színtere volt. Leginkább vállt vállnak vetve mentünk előre. Én nem mondom, hogy másoknak nincs terhe, meg hogy a miénk a világon a legnagyobb teher. Tudom jól nem igy van. De ez itt a mi életünk. Mi igy próbáltunk segíteni a gyermekeinknek. Mind a négynek! Nem kell követni, nem kell elismerni. Ha elolvasod akkor mondd jól van, vagy csak vond meg a vállad és menj tovább. Nem kell féltékenynek sem lenni, mert ha megkérdezed milyen úton jutottunk ide, akkor szívesen elmondjuk. Ez itt mind a mi harcunk volt, senki másé.

6 db bőrönddel és 6 db hátizsákkal jöttünk ki 16 éve. Ma már fogalmam sincs honnan tudtunk akkora bátorságot összeszedni, hogy elmertünk indulni négy gyerekkel. Kettő betegen született. Kettő még kicsi volt. Komolyan mondom nem értem magam sem. Viszont utánunk lehet csinálni. És ha ezt az utat járta be bárki, akkor utána lesz csak miről beszélgetni!

Hogy megkapják a gyerekeink a ma fellelhető legjobb kezelést? Én, mi a férjemmel ezen vagyunk. Ez a mi döntésünk volt, hogy felrúgtunk mindent azért, hogy valamit összekínlódjunk. Fogalmunk sem volt mi vár ránk, a gyerekekre. De igen, megkaptak mindent is. És ezután is megfognak. Mert mi, a szüleik igy érezzük. Valahol talán lelkiismeretfurdalásunk is van, hiszen miattunk beteg ez a két drága lélek. De nem tudtuk, hogy hordozunk egy beteg gént. De elárulom, mindenki hordoz magában egyet. Örülj és imádkozz érte, hogy ne olyan párral találkozz akinek ugyan az van, mert akkor lehet nagy gáz. Nagy vonalakban ennyi, fölösleges genetikai eszmecserét folytatni erről.

Azt mondjuk nem értem, hogy aki Magyarországon él és hasonló gondokkal küzd mint mi, hogy miért utál azért, mert mindent is odaadunk a gyerekeinknek. A lehetőségeihez mérten nem ezt teszi ő is? A lehetőségeinkhez mérten ezt tesszük mi is. Az, hogy nekünk mások a lehetőségeink az a mi harcunk, életünk eredménye. Hajrá, lehet követni. Lehet olvasgatni a blogot, réges régi bejegyzéseket. Lesz csodálkozás. Mert itt sem fenékig tejfel az élet, bármennyire is annak látszik. Ahogy a kerítés sem kolbászból van, hanem régi drótkerítés, amire ha minden igaz idén felkerül egy új nád boritás, hogy szebb legyen. Szóval ha valamit mesélek, akkor lehet régi és kopott, de én becsomagolom nem nádba, de a lelkünk rezdüléseibe és úgy mondom el. Elmondom a könnyeimet és a nevetéseimet. Már rég belehalhattam volna, de döntenem kellett, hogy vagy rámegyek, vagy küzdök a gyerekeimért. Itt voltam, küzdöttem. Lassan átadom mindnek a staféta botot. Elmondhatom volt miért megszületnem.

Soha senkit nem kényszeritettünk, soha nem kértük, követeltük, hogy kövessék nyomon életünket. Valamikor, még az őskorban azért indult el a blog, hogy az otthoni családtagjaink, barátaink követhessék mindennapjainkat és megnyugodjanak jól vagyunk. Később kiteljesedett. Majd sokszor csak a betegségről szólt, mert nem akartam százszor leírni ugyan azt. Azt reméltem, hogyha önzetlenül, kedvesen adok akkor nem lesz baj. Nem igy lett. Valahogy fáj ez. Valami miatt azt gondoltam, hogy akik hasonló csukába járnak mint mi tőlük nem jön majd ez. Sosem a büszkeség, inkább az okulás, segítségnyújtás volt a célom.

Ahhoz, hogy újra megtaláljam magam, el kell kezdenem írni. Kérem kövessenek ki akiket nem érdekel. Nem kell beszólogatni sem itt, sem más oldalakon. És ne felejtse el senki, jusson eszébe, hogy sosem bántottam őt. Életemben egyetlen emberről mondtam valamit, még csak nem is negatív dolgot csak tényt. Annak is meglett az eredménye, amiből jó sokat kellett tanulnom igy 50 év felett. No de jó pap is holtig tanul, azt mondják.

Azt is mondják, hogy a karma visszavág. Hát szerintem meg Isten figyel és oktat minket. Megmutatja kire és mire figyeljünk. Kinek mik jönnek ki a szájából. Van akiknek kigyók-békák másnak meg ilyen-olyan színes virágok. Ellehet dönteni, hogy kinek mire van szüksége. Vagy mit képes elviselni, hogy a másik mit ad.

Mi az utóbbi hónapban megjártuk a mélységeket. Nagyon! Félelmetesen. Szinte mindenben. A károgóknak, féltékenykedőknek fogalmuk sincs mennyire. Pedig igen, mindent is megadunk a gyerekeknek, a családnak. És mégis … Majd elmesélem. Egyelőre még mindig ott tartok, hogy nem vagyok hajlandó feladni azt, hogy segítségül, okulásként leírjak olyat ami másnak segíthet. Hogy mi lesz később? Meglátjuk.

Péld. 25. 21-23.
Ha éhezik, aki gyülöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet.
Mert parazsat gyüjtesz fejére, és az Ur megfizet neked.
Az északi szél esőt szül, a suttogó nyelv pedig haragos ábrázatot.