El sem hiszem. Mintha tegnap csörrent volna meg a telefon, amit félve vettem fel, tudtam mit fog mondani anyám. 😪 Elmentél. 😪 Feladtad, nem akartál már tovább élni. 😪 Tudtam én, már akkor, mikor pár nappal előtte találkoztunk. Ott volt a szemedben minden. Az élet, a búcsú, a mindenség. Elfáradtál. Megértettem, bár elfogadni ma sem vagyok képes. Hiszen a hiányodat elfogadni nem tudom, csak szokom, szokom, szokom. Ha kisfalunkra gondolok akkor az téged jelent. Mindent tőled, tőletek kaptam, legfőképp az életet. Próbálom kitörölni a sok szörnyűséget melyet együtt éltünk át, ahogy telnek az évek egyre nehezebb. Nem is értem miért. Te talán ezek miatt a feltörő régi emlékek miatt adtad fel? Ahogy idősebbek leszünk másképp nézzük a dolgokat? Az életet? A ránk törő emlékeket? Én nem is tudom.

Imádott unokáid jól vannak. Igen, élnek! Hála neked is! Büszke lennél rájuk. Mindaz ami miatt eljöttünk, megvalósult. Kaptak gyógyszert, még időben. És te könnyes szemmel, mosolyogva bólogatnál, hogy ettől fontosabb sosincs az életben! Hiszen megmondtad! ❤ A lányok férjhez mentek, a fiuknak barátnőik vannak. Szomoru és rossz világ van most, sok a szenvedés, egymásnak mennek barátok, családok elvek miatt. De mi jól vagyunk. Összetartó család lettünk. Az unokáid nagyon szeretik egymást. És te tudod jól, hogy ettől több nem kell, mert ez átsegíti majd őket minden gondon az életben.

Gyuszi is jól van, sokat dolgozik, de te csak bólogatnál, jól van az, csak csinálja!

Én meg őrizgetem az emlékeket. Ott vagy a madárcsiripelésben, bárcsak tudnék olyan szépen fütyülni ahogy te tudtál, beszélgethetnék én is velük. Igy csak szeretem őket. Óriási hajtások vannak már az orgona fácskán. Ahogy kilépek a házból első pillantásom rá esik, igy mintha téged látnálak. Talán egyszer lesz bátorságom oltogatni a fácskákat mint ahogy te tetted. Három színű orgonafa? Álom lenne. A te álmod. Tata rózsáit te ápolgattad miután 20 éve ő is elment. Most itt is gyönyörűek amiket az ő emlékére ültettünk. Reményeim szerint Mamikám emlékére ültetett jácinthagymák idén már kifognak kelni végre. Emlékszel milyen gyönyörűek voltak? Végig az udvar hosszában a rózsaszín jácintok illatoztak. ❤

Azt gondolom, hogy tetszene neked a kis kertünk, bár nem nagyon tudnál mit kezdeni vele, hiszen a te valaha volt kerted kb. 10 %-a. Jókat mosolyognál azon, hogy van itt minden piciben.

Menni kell már metszeni gyorsan, kitavaszodott itt hirtelen, a fácskák megindultak ahogy te mondtad ilyentájt. Sajnálom, hogy szilvafánk nem volt, most meg kell tanulnom azok metszését. Viszont a kedvenc gyümölcsöd az őszibarack is bekerült tavaly a kertbe. Gyönyörű fácska, reméljük idén is lesznek rajta szép gyümölcsök és te majd mosolyogva nézed ahogy eszik a gyerekek, bólogatva, na igen, igy kell ezt.

Itt vagy a zsigereinkben. Azt hittem, hogy majd elfelejtünk és ettől nagyon féltem. Még soha nem veszítettem el olyan embert előtted, aki az életet jelentette számomra, fogalmam sem volt mi lesz. Mára belenyugodtam a megváltoztathatatlanba, a miértek még mindig bántanak, de mivel tenni nem tudok ellene, igy már lassan, idővel elengedem ezeket a dolgokat. Megnyugodtam, hogyha becsukom a szemem ugyan úgy látlak mint régen. Sőt, néha még a hangodat is hallom. Örülök, ha a gyerekek emlegetnek, hiszen nem felednek, nem feledhetnek.

Szoktak kitenni az emberek egy posztot a facebook-ra, hogy kivel ülnél le egy padra beszélgetni egy órát, ha megtehetnéd. Én mindig rád gondolok olyankor. Vajon mit mondanál? Csak remélni merem, hogy megnyugtatnál. Azt mondanád, hogy a mi életünket nem élte senki. Igy ne foglalkozz azzal az emberek mit gondolnak. A némaságot tőled tanultam. Nem panaszkodunk és nem beszélünk. Csak néha, néhány embernek. De a titkok egy részét elvitted magaddal, lehet a többit majd én viszem. A lelkem nyugalma visszatér ha rád gondolok, hisz te is kibírtad. Egy ideig …

Soha nem múló szeretettel … 💗