Kaptam pár üzenetet ma délután, nagyjából a fenti kérdés volt megfogalmazva bennük. Leirjam? Nem baj, hogy én csak egy anyuka vagyok? Anyuka, akinek nem munkája a politika, nincs is ideje és hát sokszor kedve sem a politikával foglalkozni. De néha, sajnos egyre gyakrabban azért összeállnak dolgok bennem is és kezdem érteni, másrészről meg nem érteni a dolgokat. Vagy nem akarom érteni? Dehát én csak egy anyuka vagyok …

De kezdjük az elején! Mindig is érdekelt a történelem. Gyusztól elég messze állt műszaki beállítottság lévén, én zsibbasztottam az agyát időnként, ő meg csodálkozva nézett rám néha, hogy nahát ezt meg honnan tudod? Azt hiszem akkor kezdődött, mikor a gimiben Kárpáti tanár urat kaptuk meg töritanárnak. Az egész suli rettegett tőle. Nem volt idős, de soha nem mosolygott. Olyan érzésem volt, hogy rendkívül szomorú ember. Aztán egyszer felmeltem a fejem és kezdtem megérteni, amikor már akkor is 56-ról beszélt, utalt az akkor történtekre, amikor még nem szabadott erről beszélni. Érezték a felnőttek már a változás szelét 83-84 körül, de még csak a bátrabbak mertek említést tenni 1956-ról. Bár konkrét dolgokat később sem mondott, de valahol megéreztem, hogy akkor történhetett valami, ő részese lehetett valaminek ami miatt olyan ember lett amilyen. Aztán vége lett a sulinak, leérettségiztünk, azóta sem találkoztam vele. De a történelem iránti szeretetet mégis neki köszönhetem. 

És hát aztán jött az a bizonyos változás, választás választást követett, mi összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, jöttek a törvények, egymást fejelték a pártok az ígéretekkel. De örültünk neki! 🙂 Úgy éreztük miénk a tér, miénk a jövő, megérkeztünk. Bennem akkor dőlt össze először minden, amikor egy bizonyos ember (nem vagyok hajlandó leírni nevét, bocsi, de mindenki tudja kiről lesz szó) azt mondta a választások előtt, ha valaki nem rájuk szavaz az akassza fel magát! :O Erre kaptam fel a fejemet nagyon-nagyon hirtelen! Mi van? :O Ekkor két gyerekkel a hátam mögött csak egyet tudtam, békét akarok a gyermekeimnek, jövőt! Úgy éreztem, hogy az az ember aki így beszél az megfélemlít nem biztonságot ad. Aztán dőlt bennem minden velük kapcsolatban. Vártam a fejleményeket, vártam, hogy elhatárolódjanak, de nem történt meg. Akkor nagyon elkeseredtem a politika miatt és fel is adtam, nem érdekel, nem foglalkozok vele, mert én csak egy anyuka vagyok!

Közben örömmel láttam, hogy az 1956-os események a helyükre kerültek a társadalomban, nyomozhattam már én is nyugodtan, megnyilva előttem egy ismeretlen korszak képeivel. Torokszorító volt nézni, olvasni a történéseket és egyre jobban azt éreztem, hogy ezt nem szabad, hogy még egyszer megtörténjen. Ez ellen tenni kell az embereknek, a politikusoknak! Ezen kell dolgozniuk! De nem ezt láttam, viszont mit tehettem volna, hiszen én csak egy anyuka vagyok.

Közben jött a küzdelem az életünkben, mely ettől most teljesen független, talán annyiban nem, hogy teljesen elvonta a figyelmemet minden mástól, hisz a tulélésre játszottunk nagyon sokszor. Kit érdekel olyankor a politika? Abban az időben már meggyőződésből régen nem jártam szavazni, ugyan már, kit érdekel, hiszen én csak egy anyuka vagyok. 

Dolgoztam, kórházba jártam, elláttam a gyerekeket és próbáltam hátország lenni Gyuszinak. Ő pedig szépen haladt is előre. Úgy éreztem, hogy ő pontosan az az ember, akiért érdemes küzdeni, érdemes harcolni, nem kallódhat el és nekem kutya kötelességem őt segíteni az útján. Nem volt senki segítségünk csak az ő szülei és Édesapám. Anyám amivel csak lehetett huzott minket vissza, amiben lehetett alánk tett, de minket ez valahogy nem érdekelt. Nem volt sem ismerős, sem olyan keresztapa aki be tudta volna nyomni őt protekcióval valahová. Nem volt neki Soros György sem, hogy alá nyúljon, hogy ugyan ha már ha ilyen okos vagy akkor segítek neked a tanulmányaidban. Az én férjem mindig mindent maga ért el és hálás volt azoknak akik akár csak virtuálisan is vállon veregették a sikereiért és gratuláltak neki és még a rosszakaróknak sem szólt vissza!

Egyszer féltékenységből alá is vágtak, de ugy rendesen. Akkor azt mondta el innen, el ebből az országból. Ő már akkor érezte, hogy valami elkezdődött aminek nem akar részese lenni. Milyen sokat mondtam neki, hogy tanuljon, mert ami  a fejében van az az övé, soha senki nem veheti el tőle. Pedig akkor már csak egy anyuka voltam. 

Az én férjem versenyvizsgával került ki Brüsszelbe dolgozni. Nem kellett vállakat lökdösni, eltipornia senkit, csak a tudása kellett semmi más. Azt ami az övé volt és valóban, senki nem vehette el tőle. Én pedig a mai napig büszke vagyok rá, mert tudom milyen utat járt be.

Minket nem befolyásol az ami Magyarországon történik. Elvileg. De ott élnek szeretteink, ismerőseink. Látjuk a küzdésüket, belelátunk az életükbe, pedig nem is látjuk a mindennapok küzdelmeit mert messze vannak és nekünk is meg van a saját küzdelmünk.

Elkeserített az utóbbi években ami történt Magyarországon. Én csak egy anyuka szemével tudom szemlélni a dolgokat, de az a riogatás, az a félelemkeltés, intrika, negativizmus amit beleadagoltak az emberekbe és szembesültem is vele évről évre rendkívüli módon elszomorított. Megkérdeztem magamtól, hogy akarok-e visszamenni? Ahol a plakátokról, újságokból, hirdetésekből tolják az arcomba, az agyamat meg akarják erőszakolni, hogy elfogadjam az ő rosszuk az én rosszam is. 

Időközben megismertem más népeket, megismert más országot. Azt látom anyukaként, hogy itt tesznek az emberek, felállnak a fotelekből, kimennek az utcára, képviseltetik magukat. Nem pártolom a rombolást, azt ami folyt Párizs utcáin múlt héten is még, elitélem. De az nem is az elégedetlenségről szólt, hanem a rombolásról. Én anyukaként féltettem volna ott a gyerekeimet, hiszen volt ott verés, verekedés, nem válogatott egyik fél sem a lehetőségekben. 😦 

Anyaként hogy látom a dolgokat? Miért fogadták el ezt a törvényt? Számomra igen egyszerű. Több százezren elhagyták az országot. A munka maradt. El kell végezni. Ha igy, hát igy. Ha ennyi idő alatt, akkor ennyi idő alatt. Ahogy mi sem, mások sem kívánkoznak vissza, hogy igába hajtsák a fejüket. Dolgozni kell mindenhol, csak nem mindegy, hogy milyen körülmények között és megbecsülnek-e közben. 

A statisztikákat nem kell megmutatni szerintem senkinek. A magyar hamar hal. El lehet gondolkodni, hogy vajon miért. Ez az új rendelet nem fog segíteni a statisztika javításán! Családtagok még kevesebbet fognak találkozni, hiszen dolgozni kell, családok mennek tönkre majd. Dehát akkor mit ér az élet? Az élet nem egyenlő a munkával! Az élet a család, a boldogság, az elégedettség, még ha rövid időre is. Amihez hozzátartozik a munka. Nem a kizsákmányolás, a munka. Én ezt így látom anyukaként.

Nagyon furcsának találom amikor valaki azt mondja, hogy ő nem is foglalkozik az MSzP-vel, mert az az MSzMP folytatása. Egyrészt ezek már más emberek, nagyon kevés a régi öreg közöttük. Másrészt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kormányzó párt tagjai között hány olyan ember ül, akik előtte ezen párt tagjai voltak. Azért, mert más párthoz csatlakoztak nekik megbocsájtható minden? Tudom tagadnak, de mégis mindenki tudja kik ezek az emberek. 😀 Sajnos az is ténnyé vált mára, hogy sokan azt mondják, még a régi időben is jobb volt az élet mint most. Erre én nem emlékszem, hiszen akkor még gyerek voltam. Azt sem értem, hogy miért kell Gyurcsányt bántani azért amit mondott jó pár éve, hiszen akkor is az igazat mondta, vállalta. De most a nyílt rablás ugyanezen emberek szemét nem szúrja. 😀  Szóval nem és nem és nem értem. De tudom, én csak egy anyuka vagyok … 

De ha visszagondolok a történelemre, akkor elkezdek félni. Anyukaként. Mert féltem a gyerekeimet, féltem a jövőjüket. Amikor ennyi gyűlölet volt a levegőben akkor soha nem történtek jó dolgok …

Köszönöm ha elolvastad a véleményem. Ez az enyém. Nem kell velem egyetérteni, csak békével menj tovább! 🙂 Sikerül? 🙂