Pénteken mentem Barnusért a suliba. Dugó volt a Gent-i körgyűrűn. Végig a csatorna mellett fut az ut.  Már régóta nem érdekel ha a dugóban kell ülni, mi a csudának mérgesitsem magam, attól nem lesz jobb, nekem viszont rosszabb (eltanultam a belgáktól? 🙂 ). Gyönyörűen sütött a nap, csillogott a folyó víztükre. Csak néztem a felhőket, a napsütést és egyszerűen elöntött a hála mindezért az egészért, hogy láthatom. Hogy van családom, hogy van férjem, a nagyszerű gyerekeim. Itt ülök az autóban, megyek Barnusért, mindenki a helyén van, teszi a dolgát, én is. Csak öröm és békesség volt amit éreztem. 🙂 ❤ 

Bocsi,  hogy az utolsó képbe belelógtam én is. Dugó volt, meg-megálltunk, siettem. Mögöttem az autóban a férfi látta, hogy leengedem az ablakot és fényképezek. Már elindult a sor, de nem dudált rám. Megköszöntem neki a türelmét, ő mosolyogva emelte fel hüvelykujját. Neki is tetszett amit látott. 🙂 

Egy homokszemben lásd meg a világot, 
egy vadvirágban a fénylő eget, 
egy órában az örökkévalóságot, 
s tartsd a tenyeredben a végtelent.

William Blake