Tudom sokan olvassátok cf-es szülők a blogot, ti és bármely innen, erről az oldalról szemlélő ember érteni fogja az alábbi soraimat.

Egyik oldal: keresi mibe köthet bele, mi a nem jó. Nem tud örülni semminek. Van 1-2 gyermeke vagy több, ezt mondjuk nem is értem. Bele van szakadva, csak kritizálni tud, majd ő megváltoztatja a világot ami különben úgy ahogy van szar (bocs) és különben is ő a “Szuperanyu” aki mindent jobban tud. Ne nézzünk semmit ami jó, de mentsük meg a Földet! Ne örüljünk semminek, de hurrogjuk le a másikat ha ő örülni merészel a legkisebb jó dolognak! A lényeg legyünk megosztóak, legyünk résen, hátha valami történik és oszthatjuk az észt! Stb. stb. stb. Ugye értitek?

Másik oldal (én): Felkeltünk ma is, hurrá! Nem süt a nap, de sebaj! Együtt a család, a kutyik itt bohóckodnak körülöttünk. Reggeli tréning: megetted, bevetted, megcsináltad, beszivtad, betetted-kivetted, … tram-tram-tram. Ölelés, minden oksa! 🙂 Mosoly, minden rendben lesz! Még a vendégünket is megnevettetjük! Csöng a telefon, anyuci hazaugrok egy picit hozzátok. Dávid berobban a lakásba, 5 perc és dőlnek a nevetéstől. Mindegy miről beszélnek, felét különben sem értem, mert angol-flamand-magyar keveréke, de nevetnek, boldogok. Mi lesz az ebéd? Zöldbableves, hoztam friss babot Magyarországról. Örömködés, hú de jó lesz. Aztán eltűnnek, én a kutyákba botladozva takarítok-mosok-ebédet főzök, aminek örülök, mert van kinek van mit csinálni! ❤ Anyuci kiviszel a vonathoz, már mennem is kell. Persze, de a fiuk is menni akarnak délután. Srácok gyertek velem, jó lesz együtt vonatozni. Akkor futás teriteni, már a tányérok előtt ülünk és dörgölik be, nem győzik dicsérni, hogy ez milyen finom bableves lett. Pedig olyan mint máskor. Futás az állomásra, puszi-puszi, ölelés mindenkinek én mosolyogva nézek utánuk. 

Aztán hazaérek és itt vár egy bejegyzés egy bizonyos oldalon. Anyukák, akiknek most derült ki, hogy cf-es a babájuk. Pár hónaposak, évesek. Nem padlón, alatta vannak. Ha nem éltél még ilyet át akkor fogalmad sincs miről beszélek. Jönnek az emlékek, mikor én hasonló cipőben jártam, ajaj, már 27 éve. Feladatunk van, hogy talpra álljanak ezek a fiatal anyukák! Segítsünk, segítenünk kell, mert minden mindent megér! Hogy megmutathassuk azt a virágot, felhivhassuk a madárcsicsergésre a figyelmet gyermekeinknek, mert velük kellene foglalkozni, az ő boldogságukkal. Hogy erőt adjunk egymásnak. 

De sokszor azt érzem, hogy vannak akik jó dolgukban nem tudják már mibe kössenek bele és minek ne örüljenek, miközben fogalmuk sincs mekkora szerencséjük van, hiszen minden gond nélkül tudnak levegőt venni. Olyan ez mint a van sapkája, nincs sapkája. De egy viszont tény! Mindenki a maga életéért, a gyermekei életéért míg ő neveli ő a felelős. És az, hogy a gyerekek milyen anyát látnak az meg a mi felelősségünk. Mondom ezt úgy, hogy bizony volt nekem ilyen is meg olyan is a négy gyermekem között, nem sarokban ülő tedd ide-tedd oda gyerekek. 

Szóval jó döntögetést kivánok minden anyukának, apukának, hajrá, lássuk milyen életet akartok gyermekeiteknek, mert az élhető élet nem csak arról szól, hogy mentsük meg a Földet, hanem arról is, hogy merjünk a legkisebb dolgoknak is örülni és boldogok lenni. Addig amíg lehet … ❤