Címkék

, , , , , , , ,

Mostanában valahogy ugy alakult, hogy többen megkérdezték tőlem, hogy maradtunk mi együtt Gyuszival, miután kiderült a gyerekek betegsége. Sajnos arról mesélnek nekem, hogy elmenekülnek az apukák miután kiderül, hogy a gyermekük beteg. A cf-esek között is nagyon sok csonka család van, de akad ahonnan az anya lépett le angolosan. 😦 

Én nem szeretnék senki életében vájkálni! Nincs is hozzá meg a jogom. Azt vallom, hogy az embereket kell először megismerni mielőtt véleményt, ne adj isten ítéletet mondanánk róluk. Jó lenne, ha ezt velem kapcsolatban is gyakorolnák jó páran!!! Így aztán inkább a mi oldalunkról mesélek, aztán vagy kiderül valami, vagy nem. 😦 

Nőként, anyaként megélni azt, hogy a szemedbe dobják az igazságot, tényként közölni? Lehet gyakorolni különben az érzést, de higgye el mindenki, nem fog menni! Nincs az a jeges rémület, nincs az a mély és sötét üresség amit akkor érez az ember, mikor megtudja, hogy a gyermeke  pl. cf-es. És ez, ha utána jár a betegségnek, akkor még mélyülni fog. Néha azt is hiszi az ember, hogy elveszett, kész, vége. Nincs tovább, hisz nem tud mit tenni. Nem orvos, nem Isten, az ítélet megszületett és nincs visszaút, hogy nem ezt kérte, meg cserét kér?  Ezeket nem lehet begyakorolni, nem lehet elgondolni, átérezi. Csak érzed a bénító semmit és kész. 😥 

Aztán feltápászkodsz. Ki előbb, ki utóbb. Kinek van segítsége ebben, kinek nincs. Én először nagyon rosszul reagáltam a tudatra, hogy mi történt. 1991 decemberében derült ki, hogy Katinka cf-es. Elmondták, hogy szedjük a gyógyszereket, menjünk majd a kontroll-ra és ennyi. Kaptunk egy kis kék füzetecskét amiben volt pár dolog leírva (talán még meg is van valahol). Azt szépen elolvastam, de végül nem találtam benne semmit a jövőről, csak tanácsok voltak benne. Azokat szépen betartottuk, majd jött március környéke, amikor egy anyuka felvette velem a kapcsolatot akinek a fia is cf-es és ott éltek abban a városban, ahol mi. Nos ő bejött, rám nézett, majd lazán megkérdezte, hogy azt ugye tudom, hogy a gyerekem a 10 éves kort sem fogja megérni? Nem tudom meddig volt ott, nem tudom miről beszélgettünk, nem emlékszem semmire, csak erre. No most képzeljünk egy rendkívül kedves, bájos, szép kislányt, akinek a szeme is mindig nevet. Akit mindenki mindenhol nagyon szeret. Derékig érő gyönyörű hajával, fodros kis szoknyáival megéli a 3 éves pici lányok minden gyönyörűségét. ❤ A hölgy elment, én összeomlottam. Gyuszinak este fel kellett hívnia anyósomat, hogy vigye haza Katinkát, mert ahányszor csak ránéztem sírógörcsöt kaptam. Ma már nagyon szégyellem ezt. De a fájdalom letaglózott. 😥 Egy hét kellett, hogy felálljak. Hogy újra mosolyogva, könnyek nélkül tudjak a kicsi lányomra nézni. Gyuszi végig mellettem volt és az akkori barátok. A fájdalmat felváltotta a makacsság. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a kislányom meghal. Egyszerűen ezt a lehetőséget nem tudtam elfogadni. Tagadtam mindent, neki mentem mindennek és mindenkinek a gyerekemért! Mentem fűhöz, fához, kértem segítséget mindenkitől. Rengeteget olvastam, tanultam a betegséggel, a betegségekkel kapcsolatban. Nagyon sok emberrel beszéltem, leveleztem. Egyre világosabb lett, hogy nem tétlenkedhetek. Szegény gyerekemet mindenhová elcibáltam, mindenki azt mondta, hogy majd ő segít rajta. Ja, persze! De legalább nem vártam a karosszékben ülve, hogy mikor mi fog történni, nem jajgattam és sajnáltattam magam, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, stb. Sosem éreztem azt. 

Majd jött a 6. év, és akkor meglebbentette nálunk a halál a ruhája szélét. Ekkorra már megtanultam belülre sírni, kintre nevetni. És aztán történt valami. Meg kellett állnom, fel kellett emelnem a fejem, meg kellett nyugodnom. Isten a családunk szívébe költözött, megértettük, hogy ez nem isten átka amit kaptunk, hanem ajándék, hogy megmutathassuk Istennel mit lehet tenni. Továbbra is megtettünk mindent amit csak lehetett, de már nem rohangáltunk fűhöz-fához. Megnyugodtunk. Arra koncentráltunk, hogy ne legyen baj! És akkor Istentől csak egyet kértem, hogy ne kelljen a gyermekemet nekem eltemetni. Mert az nem menne! És akkor Istentől kaptam egy igét, hogy mindenkit annyira próbál meg, amit még el tud hordozni. Ebben megnyugodtam. 

Ezeket azért írtam le, mert nem volt könnyű mellettem az élet, azt hiszem. Űztem, hajtottam magamat, Gyuszit. De ő meg jött utánam. Valahogy fel sem merült az, hogy ez nem az ő feladata is. Hiszen neki is a szépséges kislányáról volt szó, és imádta első pillanattól kezdve, hogy meglátta őt. ❤ 

Azt a tényt, hogy elvszinthetünk valakit mindenki másképp éli meg. Azt gondolom, hogy aki hangosan jajveszékel annak nem fáj jobban, mint aki csöndben, lehajtott fejjel áll. Én azt gondolom, hogyha egy betegség kiderültekor az egyik szülő elmegy olyan indokkal, hogy ő ezt nem tudja elviselni, az gyáva, gyenge és önző. Ott már más gondok is voltak a kapcsolatban, ez csak egy löketet adott ahhoz, hogy lelépjen az illető.

Miért gyáva? Mert fél szembenézni az igazsággal. Betegségek, főleg a genetikai betegségek a pillanat tört része alatt jönnek létre a fogantatás pillanatában. Hiába hibáztatja egyik fél is magát, ennek semmi alapja nincs! Ezt nem elfogadni egyenlő a butasággal! Miért gyenge? Nem akar harcolni. Nem akar mindent megtenni, hogy több időt tölthessen a gyermekével. Nem akarja könnyebbé, jobbá tenni az életét a gyermekének. Azt is mondhatja, hogy neki ehhez nincs ereje. Ugyan már!!! Önző? Igen, az. Csak magával foglalkozik! Nem számít a gyermek, nem számít a feleség. Az aztán végképp nem érdekli, hogy mi lesz a hátramaradott családdal, a feleség életével, a kicsivel. Úgy érzi ő megteheti, hogy kilép ebből a többit meg oldja meg az anya. Aha! 

Kérem szépen tényleg ez a megoldás? De az a férj és apa aki így gondolkodik az tutira már kifelé kacsintgatott a kapcsolatból, mert aki szívből szeret az nem teszi az előbb leirtakat. Nem a fejével hanem a szívével gondolkodik. Küzd, megy, látogat, ölel, vigasztal, letörli a könnyeket, vagy engedi letörölni az ő könnyeit. Társ mindenben. Mert az amit ugye az anyakönyvvezető előtt mondunk nem csak rizsa, hogy együtt jóban, rosszban, betegségben, egészségben, … vagy ez csak bla-bla? Ha valaki így érzi, akkor már régen rossz! 

De! Bár nem éltem meg, mégis azt gondolom, hogyha idáig el jut egy kapcsolat, akkor inkább el kell engedni a másikat. Kényszeríteni nem lehet senkit, hogy szeressen, hogy küzdjön, hogy kitartson mindenen keresztül és ott legyen egy váll amikor szükség van rá. Azt gondolom, hogy még jobban felőrölné az embereket, és felesleges energiákat, erőt venne el az amúgy is akadozó kapcsolat. Az már nem felemel és erőt ad, hanem még jobban csak a mélybe lök. 

Egy kapcsolatért nagyon sokat kell tenni az első pillanttól kezdve! Ezt valahogy elfelejtik az emberek a mindennapokban. Úgy kell ránézni a másikra, hogy lássuk is őt. Úgy kell érezni a másik jelenlétét, hogy érezd is őt. Úgy kell jelen lenni a másik életében, hogy jelen legyél itt-ott valóságosan is. És egy valamit nem szabad elfelejteni, mindez két emberen múlik. Én nem tudom ha az egyik már nem akar tenni semmit akkor van-e értelme küzdeni? Ha egy kis hajlandóságot látunk a másikban, akkor abba bele kell kapaszkodni és küzdeni kell.

Mert egy anya nem lehet apa is, és egy apa nem lehet anya is. Gyermekeink egyre jobb állapotban vannak, egyre több a remény a hosszú életre. Az orvostudomány napról-napra változik. Bár mi azt szeretnénk, hogy holnap jelentsék be, meg van a gyógymód erre vagy arra a betegségre, sajnos nincs így. Mostanáig. De mi lesz holnap? Ki tudja? De vállt vállnak vetve, egymásra mosolyogva, egymáshoz bújva minden könnyebb, ezt bizton állíthatom. Csak ki kell tartani, erőt adni először egymásnak, utána pedig gyermekeinknek! Mert mi lesz, ha a felnőtt gyermekünk megkérdezi, hol van a másik szülője? Egy gyermeket még esetleg félre lehet vezetni de egy felnőttet már nem. Ja, hogy nem kellett? Mert beteg? Hallottam már érdekes magyarázkodást. 😦 Kedveseim, akik kifelé kandikáltok egy ilyen családból, csak mondom, nincs elfogadható indok a gyermekednek! Főleg ha a másik szülője megöregedve, szomorú szemekkel de akkor is fogja a kezét és ott áll mellette. 

Ej, nem jó dolog ez, nem jó. A mai, egyébként is rohanó világban egy beteg gyermek mázsás súlyként nehezedhet egy kapcsolatra. Ami aztán vagy felemel vagy a mélybe lök. Inkább fogjuk egymás kezét és húzzuk, taszigassuk, lökjük előre a másikat. Hogy aztán amikor a másiknak van rá szüksége akkor mi cibáljuk tovább magunkkal a remélhetőleg hosszú úton …