Tegnap leszedtem a málnát. Sok van (egy maréknyi 🙂 ), szépek, finomak, örülök nekik minden nap. Elgondolkodva raktam ki a konyhapultra, gondoltam Gyuszit meglepem vele amikor hazajön. 🙂 Aztán valahogy ez lett belőle:  

És aztán eszembe jutott, hogy ideje lenne már megrázni magam, mert megint elhatalmasodik rajtam a szomorúság, a tehetetlenség és ennek soha nem jó a vége! Barnus holnap különben is suliba megy végre és remélhetőleg már járni is fog rendesen, nem lesz beteg.

Eszembe jutottak a lányok. ❤ Mikor kicsik voltak mindig mondtam nekik mikor morcosak voltak reggel:

-Lányok, hát mosolyogjatok, örüljetek!
-Anyuci, mi a csudának örüljünk?- többnyire Esztikém háborgott ezen az aranyos, abban az időben. 🙂
– Hát annak, hogy kinyithatod a szemed ma reggel is,  Isten szeret, hogy süt a nap, van ruhád, van családod, stb. stb. 

Akkor az agyukra  mentem ezzel, tudom, de azért mégis hatott. Ma már ők is e szerint élnek, a nagy rohanást nem is lehetne másképp csinálni amiben élnek. Én meg közben elfelejtem itt magamban ezeket. 😦 Jó ez a málna, lehet ezért terem még most is, hogy akarva-akaratlanul figyelmeztessen. Isten mindig küld jeleket, csak meg kell látnunk őket. A szemünket látásra, a fülünket hallásra, a szívünket pedig szeretetre használjuk! Mondom, mondom, mondom … ❤ Magamnak … ❤ Is … ❤