Addig nem mondhattuk ezt, míg át nem adtuk a házat amiben majdnem 5 évet laktunk. Egy év brüsszeli élet után 11 évig éltünk azon a környéken, ha költöztünk szomszédos faluba költöztünk vagy pár utcával arrébb. 

Most dobbantottunk egy nagyobbat, 50 km. 

Megszokott dolgaink ott maradtak, az orvosok akikre mindig számíthattunk, az állatorvosunk akit mind emberileg mind szakmailag is rendkívüli módon tiszteltünk, az üzletek, az ismerős helyek, a tavak, zöldek, fák, erdők. 

Nem akartunk eljönni, szerettünk ott lakni, már ismertük, biztonságot adott. De ugy alakult, hogy házat kellett és szerettünk volna venni és ott lehetetlenség. Brüsszel, az EU, a NATO közelsége miatt nagyon magasak az árak, számunkra megfizethetetlen, ez hamar kiderült. Keresnünk kellett más helyet, nyilvánvalóvá vált.

Abban hamar megegyeztünk, hogy flamand részen szeretnénk lakni. Számunkra nagyon nagy a különbség flandria és wallonia között és bár mindig óvtak minket a flamand emberektől, nekünk eddig nem volt semmilyen negatív tapasztalatunk velük. A lányok barátai flamandok, a fiuk flamandot részesítik előnybe, azt tanulják, tanulták mindig is az angol mellett. 

Több ismerősünk is lett flandriában, így egy augusztusi napon elmentünk szétnézni a környéken, hogy egyáltalán tetszik-e, jól éreznénk-e magunkat arra. Na persze, mondanom sem kell, kb. 5 percen belül otthon éreztük magunkat, hiszen az ember nem tudja maga mögött hagyni azt az érzést amit az a hely ad ahol felnőtt. Mi mindketten egy Mátra aljai kis faluból származunk, világ életünkben vidékiek voltunk. Nem csábított a város, sőt!

Behatároltuk a területet, hogy merre nézelődjünk, figyelembe véve azt is, hogy Gyuszinak és a fiuknak be kell járniuk dolgozni, egyetemre, suliba. Szűkült a kör, így hamar láttuk már a környéket, ami az otthonunk helye lehet. Reménykedve jártunk át arra hónapokon át, míg meg nem láttam egy hirdetést. Már el szerették volna adni jó pár hete, de én a programot beállítottam a nekünk megfelelő paraméterekre, hogy csak azokat a házakat mutassa. Ezt a házat drágábban hirdették, miután a tulaj maga leértékelte így lecsúszott abba a kategóriába amiben már megjelent a hirdetés nálam. Valahogy elsőre, a képek alapján megtetszett. Mutatom Gyuszinak, hááát, még így is a maxon van az ára, nekünk. Győzködtem, hogy jó, jó, de menjünk nézzük meg, az nem jár semmiféle elkötelezettséggel. Így is lett, láttuk, beleszerettünk. 🙂 Közben mentünk tovább, néztük a házakat és egyre jobban azt éreztük, hogy vissza kell térnünk ehhez a házhoz. Eljöttünk megint, a tulaj kedvesen fogadott minket és mondta nyugodtan jöjjünk amikor csak szeretnénk és hozhatunk bárkit akinek meg szeretnénk mutatni. Így történt. Jöttek a fiuk, jött a barátunk aki nélkül nem akartunk házat venni. Mindenkinek elnyerte a tetszését.

Itt alkudni kell, de kőkeményen. Sokaknak nem okoz ez gondot, tőlünk távol áll ez az egész. Most, a saját érdekünkben ezt is meg kellett tanulnunk. Otthon jól megbeszéltünk mindent, majd eljöttünk és ajánlatot tettünk. És elkezdődött az alkudozás. 🙂 És persze egy ponton megálltunk, mindenki engedett, hogy nyugodt legyen a lelkiismerete, mindenki rábólintott és uccu neki. 🙂 

Azt gondoltuk, hogy a nehezén már túl vagyunk de nem így történt, kemény hónapok következtek, de ez már a holnapi történet lesz. 🙂