Nagyon köszönöm mindenkinek aki gondolt az én drága kutyuskámra. Köszönöm, hogy ilyen sokan szerettétek még ha csak képek, történetek után is. Aki meg személyesen találkozott vele, azonnal megszerette kedvességét, nem tolakodó bújását, báját.

Sokan próbáltak vigasztalni, de rettenetesen hiányzik. Még ott az ágyikója, a srácok, főleg Jack néha megáll előtte és sokáig nézi. Charlie-nak nagyon hiányzik. Nincs már kivel bohóckodnia. 😥

Sokan irtatok, sokan megleptetek szeretetekkel, figyelmességetekkel. Hálásan köszönöm. Többen kértétek írjam ki magamból Taszikához fűződő érzéseimet. Azt hiszem, még nem megy. De fogok írni róla, mert ahogy egyik barátnőm fogalmazott nálunk ő lesz mindig is a KUTYA. Ő az első és megmásíthatatlan, aki a család minden tagjának a szívében meg fog maradni már örökre. Tőle indult minden, vele lettünk kutyás család.

Azt kívánom, bárcsak tehettünk volna érte többet! De tudom nem. Nagyon beteg volt, hetei voltak talán hátra, aminek a végén szenvedve kellett volna búcsút vennünk úgy, hogy nekem kellett volna kimondanom, altassák el. Mindig ettől féltem, hogy erre nem leszek képes. Ettől is megmentett. Megműtötték, kioperálták a daganatokat, fel is ébredt, majd szépen, csendben elaludt. Biztos vagyok benne, hogy nem érzett fájdalmat, hiszen a doki bácsi előtte műtötte nemsokkal. Szépen elaludt. Elfáradt. Hiába nem akartuk elengedni még (mert hát mikor van az a pont, amikor akarja az ember elengedni őket?), ő tudta, hogy lejárt az ideje. Azt hiszem egy ideje már tudta. De a búcsút is bölcsen tette, a nagy öregek bölcsességével. 

Most már Bocikával, KisPipivel, Nyunyikával van, akiket nagyon szeretett. És hiszem, remélem, hogy egyszer még a szivárványhídon túl találkozunk. Várnak ránk … 

Jaj csak ne fájna ennyire a hiánya … 😥 😥 😥 ❤