… és észre sem vesszük! 😦

Most, hogy előkerültek a régi bejegyzések és olvasgatom őket olyan, mintha egy világ választana el a 8-10 évvel ezelőtti magamtól. 😦 Túl sok minden történt. 😦  Túl sok nem jó dolog történt.

Még van mosoly, még van reménykedés mindig, mert az sosem fogy el, csak valahogy az ember szíve megkeményedik közben. Nem is tudom hol kezdődött, mikor? Vajon miért? Vagy nincs is így, csak én érzem?  Az jól van, hogy változik az ember, meg öregszik, meg formálják a mindennapok, de miért így?

Meg ugye annak ellenére, hogy mi palotában élünk (hajaj) és kiskirályok módjára élünk (oh) és mindenünk, de mindenünk meg van (ja), semmi gondunk semmire.

Szóval nem. Nyomott hagynak rajtunk az évek így is, úgy is. A ráncok szaporodnak kívül és szaporodnak ezek szerint belül is. Ki kellene simítani, legalább a bentieket!!!

Bevallom, volt már pár éve, amikor iszonyatosan elfáradtam lelkileg, akkor is Gyuszi rángatott ki az ölelésével és mert rám szólt, nincs lehetőségem feladni. Közben sajnos alaposan rágörcsöltem a dolgokra és ez az ősz, ez a tél már kezdi felőrölni a bensőmet, de szerencsémre itt van Gyuszi és az a bizonyos ölelés mindennél többet ér. Most már eljutottunk oda, hogy kimondja mit fejezzek be. Tudom nem bántani akar, de kénytelen rám szólni, hogy ne mardossam a bensőmet olyan dolgokon amiket nem tudok befolyásolni így sem, úgy sem. Ilyenkor legalább megállok és elgondolkodom, mielőtt bele kaparom magam valami mélységes lyukba. 😦

A feleszmélésnek még van két elősegítője, a barátaim. Valahogy megérzik (mert eltűnök szép csendben), hogy rám kell írni, telefonálni, felrázni. Tudom nem tudják ők sem átérezni igazán ezt a szörnyedvényt ami itt van nálunk (pedig próbálkoznak keményen), de akarnak segíteni, ott lenni. Ők mindketten már sokszor letörölték a könnyeimet telefonon, interneten keresztül. Gabó vigasztal, Ági meg ha kell pöröl velem órákig, míg meg nem győz arról, hogy nem lesz baj! Nem járok sehová. Direkt. Úgy gondolom ha nem találkozok senkivel, akkor nem szaladok bele a pofonokba. Ez a két ember meg olyannak szeret és elfogad amilyen vagyok, ők tudják mi miért van.

Most, pár hónapon belül újra ki kell lépnem. Új város, új utca, új helyek, új emberek. Hogy félek-e? Naná. De talán találkozom új emberekkel, akik megölelnek ha csak az kell, akik felhívnak ha csak az kell, aki azt mondja, hogy itt vagyok ha szükséged van rám. A remény még mindig itt van bennem. Már csak ennek a tehernek a cipeléséből kell átvállalnia egy csekély részt, hogy legyen bátorsága hívni, írni, nem eltűnni. A jövő kifürkészhetetlen! 🙂  🙂  🙂 De egy dolog tuti jó lesz, Gabótól már csak 10-15 percre leszek! 🙂

❤ ❤ ❤ Le kellene hántani ezt a kérget! Kimászni a magunk ásta gödörből! ❤ ❤ ❤