Elcsodálkoztam, hogy már 5 év telt el azóta a reggel óta, mikor megszólalt a telefon kora reggel. A lányok csak néztek rám riadtan, Dávid fiam jött le az emeletről, rám nézett és mondta:- Papa elment.

Drága szivem, nem vár már haza évek óta. Mikor átértünk a Magyar-Osztrák határon, akkor mindig felhivtam, hogy épségben megérkeztünk eddig, robogunk haza. Mondta:- Megyek, nyitom a kaput! És tényleg mindig tárt kapukkal várt minket.  Kitárta szivét-lelkét felénk, éreztük ezt mind, hisz repültünk hozzá.

Egyrészt e miatt is hiányzik nagyon és hiányozni is fog mig élünk, és e miatt van velünk a mai napig, mert lehetetlenség elfelejteni kedves, mosolygós személyiségét. Annyi emlék füződik hozzá! Még mindig nem sikerül könnyek nélkül beszélni róla, talán nem is fog soha. A különleges kapcsolatot mely hozzám, hozzánk füzte az ember a szivében, a lelkében érzi, megmagyarázhatatlan. És jól is van ez igy!

Azt mondják ez az élet rendje, megszületünk, élünk majd elhagyjuk a földi világot. Azt gondolom a lényeg az, hogy a köztes időt hogyan töltjük ki! Milyen nyomot hagyunk magunk után. Édesapa szeretetet, kedvességet és sok-sok nevetést hagyott ránk, rengeteg emléket, mozdulatot, gondolatot. Azt is tőle tanultam, hogy soha nem szabad feladni! Hányszor, hányszor mondta: A papagáj is kiabál a macska szájából, nem kell betojni! Ok, rendben! 🙂 Nem adom fel! De hiányzol! Nagyon!