Mikor is kezdődött? Talán akkor, amikor lassan 8 éve egy borús őszi szombaton elmentünk egy menhelyre, hogy örökbe fogadjunk egy pici, rövid szőrű kutyát, akivel csakis mi, én és a gyerekek foglalkozunk. Ő nem sétáltat, nem ad neki enni, stb. Eltűri, mert mi szeretnénk, de nem az ő kutyája lesz, ezt előre szögezzük le. 

Már pár óra múlva megdőlt az egyezség eleje, mert később hazamentünk egy közepestérmetű, félhősszúszőrű kutyuval, Taszival.

És ezennel elkezdődött a szelídítés. Mármint a kutya szelídítette az embert, hogy idővel gazdájának hívhassa. ❤ 3 év telt el szépen. Idővel már megtűrte a lába mellett, sőt nem volt gond, hogy hozzádőlt, majd hozzábujt. És a 3. év vége felé megtört a jég. Taszika egy ölelgetős kutya, míg bírták a lábacskái addig nagyon szeretett két lábra állni, megölelt minket, buksiját pedig hozzánk nyomta. Azt gondolom, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mert ott lehettem, amikor nagy barna szemeivel könyörgött megint neki, az embernek, akit nagyon akart gazdinak, hogy oda bújhasson hozzá. És igen, ő megmozdult, nézték egymást, majd mosolyogva kitárta a karját: Gyere. Na eddig erősen repedezett a jég, de akkor végérvényesen el is tűnt.

Aztán eljött az idő, hozzánk került, megmentettük Sam-et. Az már totálisan az ő beleegyezésével történt, sőt Taszika miatt, mert szerettük volna, hogy meghosszabbítsa  öreg barátunk életét a kiskutya.

Egy kis goldi gyerek nem kérdezi mehetek-e, akarod-e, hogy bohóckodjak neked, veled. Ő ott van ezerrel, életed részévé válik akár akarod, akár nem.

Aztán idővel rájött, hogy Taszika lassan megöregedett, Sam meg nem ez ő kutyája. 

Közben új gyerek jött a családba, Samu cica, aki tovább lágyította a szívét az állatok iránt. 🙂 

Érlelődött benne egy érzés. Nem ment egyik napról a másikra, sok-sok hónap telt el, mire a gondolat, az érzés addig formálódott, hogy nem bírt magával, eldöntötte, kell neki egy saját kutya. 

“Amig nem tapasztaltuk milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.”
Anatole France

Folyt. köv. 🙂 🙂 🙂