Vizsgálatok sorozata után kiderült, hogy miért is fáj a kezem, miért is nem tudom már a ketchup-os kupakot sem felnyitni, ha nehezebb dolgot tartanék, akkor meg simán kifordul a kezemből. Utóbb a tejről nem tudtam leszakítani a fém kupakot. Már hónapok óta fájdalomban éltem, és igazából nagyon rossz hatással volt ez az egész rám lelkileg, testileg. 

Megtanultam már, hogy mihez hogy nyúlhatok, mit csinálhatok és mit nem, de szép lassan elfogytak már azok amikhez bátran hozzá kezdhettem. Nagyon elkeseredtem, bevallom őszintén. 😦 A tavalyi műtét sikerült, az úgy és ott nem is fájt, megszűnt a zsibbadás, az a fájdalom, de jött pár hónap múlva ez itt. Aztán megérkeztek az eredmények és elmondta doki bácsi, hogy mi a baj és mit lehet vele kezdeni. A fizikai munkától,  a megerőltetéstől letapadtak az ínszalagjaim, ezek nem engedik a nyújtást, ha bizonyos mozdulatot teszek akkor simán visszarántják a kezem, az ujjam, a karom. Szuper érzékkel meg is kereste hol a baj, én közben megszámoltam a rendelőben egyszerre hány csillag fér el. Mondta, igen, igen, ez itt a baj. Remek. Most mi lesz?

Ezt csak műteni lehet, elmondta hol és mi történik. Már annyira nem volt semmi veszteni valóm, rábólintottam. Mondtam jó. Mikor? Március 12 a legkorábbi időpont. Jó, csináljuk, vágtam rá kb. már akkor, mikor még be sem fejezte a mondatot. Úgy gondoltam, nekem már nagyon elegem van ebből az egészből. Sosem voltam egy ücsörgős tipus, mindig molyoltam valamit, most meg? Na elég ebből, én ezt nem birom tovább, igazából már kb. másfél éve szenvedek a kezeimmel és még nem látom a végét!

Hát megműtött. Minden rendben ment, az altató orvossal jót hülyéskedtünk műtét alatt. Aztán az őrzőben kicsit aggódtak értem, mert nagyon lement a vérnyomásom a pulzusom meg az egekben, de közben én jól éreztem magam. Egy óra múlva még mindig semmi változás, nyugtatgattam őket, hogy jól vagyok, meg tényleg nem látszott rajtam semmi. Így felvittek Gyuszihoz végre. Egy kicsit pihentem, egy kicsit ettünk, majd vissza sem nézve haza vágtáztunk kis családunkhoz.

Másnap kötözés, öt nap múlva kötözés, egy nap híján, a műtét után két héttel, tegnap este kiszedte a varratokat. Egy hónap múlva újabb randi, megbeszélni a továbbiakat. Eddig gipszben volt a kezem. Most úgy érzem meg sem tartja semmi, féltem, mert bármihez nyúlok fáj. A hüvelyk ujjam alatt van egy vágás és a csuklóm fölött valamivel. Fáj, húzódik én meg félek. 

Aggódom, hogy akkor most ez jól van-e így? Vége ennek az egésznek? Még kb. 2 hétig nem csinálhatok semmit, hiába vette le a gipszet. Mondjuk nem is tudnék, össze-vissza nyaklik-csuklik a  kezem. Doki bácsi szerint ez teljesen normális, szegény már szinte könyörgött, hogy adjak időt magamnak. Tudja, látja türelmetlen vagyok már. Megmutattam neki merre fáj, megkérdeztük tán bekotort oda? Vigyor, ja, hát igen, mert sajnos kellett. Így erre gondolva még jó, hogy nem kellett vágnia, mert az igen szép lenne most. 

Már múlt héten kiakasztottam. Rám néz. A tavalyi beszólásomból indult ki gondolom:
– Nem kellene mostanában festést tervezni a házban. 😀 Kínos vigyor a válaszom:
– Pedig a fürdőt ki kellene már festeni. Doki Plafont néz.
– Vasalhatok? 😀
Kicsit emeltebb hangon, de azért vigyorogva, közben Gyuszira szánakozva néz:
– Nem, nem vasalhat! Nem takaríthat, nem moshat fel, nem csinálhat semmit. Semmit! Nem használhatja a kezét semmire. 
– Jól van na, csak kérdeztem. 😀

A tegnapi beszélgetésünk varratszedés után:
– Nem vasal, nem takarít, nem fest, nem csinál semmit.
Gondoltam jól van na, nem csinálok semmit. Majd felcsillan a szemem:
– Vezethetek? 😀 Doki röhög, majd mintha egy kisgyereknek beszélne:
– Nem! És két hétig semmit, két hétig! Nincs se vezetés, semmi! Majd röhögve kituszkol az ajtón.

Hát itt tartunk most. Néha elkeseredek, ha nem látják sírdogálok. Hosszú már ez a másfél év nekem. Biztos van aki élvezné ezt az egészet, de én utálom. Nem szeretek a középpontba lenni, hogy rám figyeljenek, engem kérdezgessen mindenki. A családom már kapásból nyúl a kezem után, veszi ki a kezemből ami után nyúlok, tekeri, vágja, húzza, emeli helyettem. Már senki nem szól semmit. Már én se. Utálom ha sajnálnak, de hát sajnálnak. De ne ezért figyeljenek rám! Tudom szeretnek és féltenek és ez ad erőt. De néha kiakadok. Aggódom néha, hogy ez akkor most már így jó lesz-e? Mert én már nagyon akarom, hogy vége legyen! Jó lenne, ha elmúlna minden fájdalom, akkor azt mondhatom majd, hogy megérte. De ezt ugye csak az idő fogja megmondani. 

Egy hónap múlva megyünk vissza a dokihoz. Ha minden rendben lesz ezzel, akkor a másik kezem is meg kell csinálni, mert most már teljesen tropára ment. Bár szerinte azzal nem lesz annyi baj. Úgy legyen, úgy legyen! És akkor véééége ennek az egész másfél éve tartó cirkusznak! 

Mennék már virágot ültetni! 😦