Egyik nagy kedvencem a Mamma Mia film. Emlékszem évekkel ezelőtt mikor a fenti részt megláttam, azt hittem megszakad a szivem. Tudtam, egyszer el fog jönni ez a pillanat is, méghozzá az én életemben négyszer. És ahányszor meghallottam az évek alatt, mindig potyogtak a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy lesz, mint lesz, ki megy el először a családból, de tudtam, a megállíthatatlan el fog jönni és tartani fogom magam, nem rinyálok, nem jajgatok, nem sírok, csak egyet fogok kérni, hogy legyen boldog.

És aztán teltek az évek, izgultunk a vizsgákért, tartottam a lelket ha kellett. Együtt örültünk, együtt sírtunk, sokasodtak a gyertyák a szülinapi tortán. Tartottam a lelket egy-egy igazságtalanság után, vártam haza éjszaka őket, hogy be tudjam engedni, hogy lássam épségben megérkezett. Főztem a kedvenceket, próbáltam könnyűvé, boldoggá tenni az életet, de el kellett érkeznie az időnek, amikor már ez nem volt elég. Már nem ez kellett. Mert nem ez az élet rendje. Hanem az, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyermekkor után útjára engedjük a madárkákat. Adjunk meg mindent testileg-lelkileg ami tőlünk telik, amit ők szeretnének kapni, hogy jó dolgok legyenek majd abban a képzeletbeli hátizsákban, és ízletes legyen az a hamuba sült pogácsa is talentumként, hogy megelégedett életet élhessen. Hogy ne kapni akarjunk, hanem adni, hogy a nagybetűs ÉLETben megállja a helyét. Egy társsal, ahová mi már csak látogatóba megyünk.

Esztike múlt hétvégén elköltözött a barátjához. Kirepült az én szépséges, okos kicsi lányom. 

Volt egy próba, mert félt az elszakadástól, hiszen annyira szerettük őt és hála Istennek jól érezte magát itthon. Tanácsomra adtak maguknak két hetet, hogy működik-e, megy-e a közös élet. Hát persze, hogy ment, szeretik egymást, boldogok. 

Istenem, soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Csak álltam és potyogtak a könnyeim. Gyuszi vigasztalt, de nem tudtam abba hagyni a sírást. A végén már könyörgött hagyjam abba, mert ő is sírni fog. Mindig azt mondogattam, hogy csak legyen boldog, legyen boldog. 

Nem veszítettem el őt, csak elment. Felnőtt. A saját életét éli. És boldog. Van munkája, dolgozik, a sok munkának megérdemelt gyümölcseként. Nagyszerű emberke vált belőle, büszke vagyok rá!

Talán azért is nem annyira rossz ez az egész, mert igazából kb. 50 méterre költözött, hiszen a szemben lévő házban lakik a barátja. Minden nap haza jön, beköszön, puszit ad, beszélgetünk, van mindenkihez egy-egy kedves szava, majd HAZA megy. De a vasárnapi ebéd lassan már fogalommá válik, akkor mindenki itthon van újra, mint régen, kiegészülve 1-2 fiatalemberrel.

Csak legyen boldog, csak legyen boldog! ❤ ❤ ❤