Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt egyikünk rátalált a másikunkra. Azóta olvasgattuk egymás blogát Pyry-vel, én a mindennapjaikat Salt Lake City-ből. Bevallom, igen közel kerültünk egymáshoz ez idő alatt, és mikor legutóbb mentek Magyarországra akkor próbáltunk egyeztetni, hogy ők mikor, mi mikor megyünk, de esélyünk sem volt arra, hogy találkozhassunk. Sajnos. Mondtuk is akkor, hogy ez nem fog összejönni. 😦 Azért még egymás biztatására megjegyeztük, hogy egyszer mégis, hátha.

Aztán ősszel kaptam egy levelet, hogy képzeljem jönnek vissza Európába. Ó, egyből az jutott eszembe, na akkor egyszer mégis összefuthatunk valahol a kontinensen. De szomorúan gondoltam, hogy Spanyolország messze van tőlünk, az esély pedig csekély még mindig. Na de beszélgettünk utazásról, repülőkről, repülő járatokról, állatkák utaztatásáról, árakról. Mondtam pár ajánlatot én is, meg persze a családtól is kaptak jókora segítséget, így lassan körvonalazódni látszott a vissza felé vezető útjuk.

És egy szép nap estéjén örömmel olvastam, hogy hát izé, úgy tudnának venni jegyet, hogy Brüsszeli átszállással, de a csatlakozásuk csak két nap múlva indulna. Juhej! 🙂 Ez az! 😀 Naná, hogy gyertek! Helyet csinálunk, meg különben is sok jó ember és állatka kis helyen is elfér. 😀 ❤

Végig izgultuk az utolsó hónapokat, szegényeknek kijutott az utolsó hetekre. Leveleztünk, beszélgettünk amikor csak volt egy pici időnk. Nagyon örültünk, amikor sikerült egy telefonvonallal összekötnünk a két kontinenst, és picit tudtunk dumcsizni.

De végül elérkezett az utazás napja. Sok ember dobogó szívvel várta a híreket róluk. Hol, merre járnak az ikrekkel, a cicákkal. Hálás voltam amikor bejelentkeztek, amikor Gombi anyukája írt pár sort, hogy minden rendben velük, közelednek és a cicák is jól vannak.

Péntek délelőtt pedig leszállt a gépük! 🙂 Drága Viktor barátunk segített becuccolni őket hozzánk, és már a karjaimban is tarthattam őket. Mintha ezer éve ismertük volna egymást! Nagyon fura érzés volt, hiszen csak fényképről láttuk eddig a pillanatig a másikat, mégis mintha most csak újra találkoztunk volna. 🙂

Mindenki olyan, amilyennek elképzeltem, de lehet még aranyosabbak. Hát az ikrek nagyon édesek! Természetesen először még óvatosan szemléltek minket meg a kutyikat, de aztán lassan felengedtek.

Több dologgal is meg kellett küzdeniük egyszerre. Az időeltolódás, az utazás miatti fáradtság, az utolsó napok zaklatottsága, kialvatlansága, az ismeretlentől való félelem, mi hogy lesz, mi vár rájuk majd.

Kis családunk összefogott, és próbáltuk tompítani a problémákat. Helyet és időt adtunk nekik a pihenésre, Gombi órákat beszélgetett Dáviddal, mi Pyryvel próbáltuk kibeszélgetni magunkat, de szerintem még csak elkezdtük, rengeteg minden maradt még bennünk. Amennyire tudtuk nyugalmat biztosítottunk nekik, amit azt mondták meg is kaptak.

Szombat reggel olyan történt, ami Pyry-vel az ikrek megérkezése óta nem volt, leült velünk nyugodtan reggelizni és nagyon hálás volt érte, fel is emlegette. Sőt, a vasárnapi ebédhez is, igaz kisebb csuszással, de teljes számban le tudtunk ülni, ami megint remek volt.

Jó volt, hogy sok mindenről beszélgettünk, kiderültek dolgok, utána néztünk, rákérdeztünk. Így derült ki a csomagkorlátozás a fapadoson, nem vihetik tovább azokat a bazi nagy csomagokat amikkel ide érkeztek. Gyuszi addig nézelődött, keresgélt, hogy végül mégis talált egy olyan csomagküldőt, aminek a kézbesitésébe nem kell belerokkanni, a Kiala-t. Így e miatt is meg lehetett nyugodni, itt várja a sarokban a csomag, hogy Pyry és Gombi megtalálja az álomlakást és mi már fel is adjuk a csomagot nekik.

Azért a végére jutott egy kis izgalom. Megbeszéltük, hogy igen, persze mikor indul a gép, hányra beszélték meg a családtagokkal, hogy találkozunk a reptéren, mikor kell elindulni, stb. Csak éppen az nem került szóba, hogy honnan is indul ez a gép. Én végig Zaventembe készültem, de indulás előtt nem sokkal kiderült, hogy Charleroi-ba kell mennünk. Szerencsére még bőven időben voltunk, csupán 15 percet késtünk 3 órához képest, a gép indulása meg még majd két óra múlva volt.

Izgulás, cicák feladása után eljött a búcsú ideje. Bevallom, elérzékenyültem, velünk voltak két napig. Féltettem őket, aggódtam, hogy jó helyük legyen, a cicák megérkezzenek épségben (utóbb kiderült miattuk aggódott mindenki! 🙂 ).

Természetesen minden rendben volt, a cicák is jól vannak, már nyúzzák a gazdikat a bújással és a dorombolással. A gyerekek is lassan megnyugszanak már, megszokják az új környezetet.

Most jó, mert tudom, hogy fogunk még találkozni! Megbeszéltük, hogy jönnek és mi is megyünk, hiszen közvetlen fapados járat van a két város között. 🙂 És már most hiányoznak! Mikor haza jöttünk olyan üres volt a lakás nélkülük, csendes. 😦

Kívánom nekik, hogy sikerüljön amit ők szeretnének maguknak! Sok boldogságot, egészséget, békességet, sikereket az új életükhöz itt Európában! Megérdemlik! 🙂 ❤